szeretősdi
2011 március 25. | Szerző: szenilis
Ez most nem holmi intim részek parti, csak tiszta elméleti fejtegetés, de talán ez is jobb a semminél. Ahogy szex helyett szoktuk mondani: legalább beszéltünk róla.
A fő kérdés még mindig a miért, mely leginkább akkor merül fel, ha a viszony kiderül, vagy ha ki akarunk szállni. Mert így vagy úgy legalább egyszer életében mindenki érintett, és akkor már oda az objektivitás.
Mivel jelenleg inkább túl, mint benne vagyok akár a megcsaló, akár- tudomásom szerint – a megcsalt szerepen, most nyugodtan elmélkedhetem.
Mert valahogy a „miért ne” kérdés sokkal ritkábban merül fel. Szépek vagyunk, okosak és szórakoztatóak, akár egy szombat este, tettünk érte, hogy jól nézzünk ki, és van, aki ezt észre is veszi.. jönnek a bókok, a vadászat izgalma, hogy észreveszik bennünk a másik nemet, majd a fülledt és elfojtott szexualitás, az állatias ösztönök – és most inkább szól belőlem a vágyakozás, mint a megjátszott megbotránkozás – és jön, aminek jönnie kell.
Jó esetben ez egy röpke másodélvonalbeli dugás, rosszabb esetben valamiféle kapcsolat, mely elsődlegesen a fizikális vágyakra épül, de előbb-utóbb nem maradhat ki belőle az érzelem. A legszörnyűbb, ha az ember hinni kezd az egészben, elvakultan abban bízik, hogy az a most még csillogó másik jobb/szebb/okosabb/tökéletesebb.
Akárhogy is, ha belemegyünk hosszú távon a játékba, két alternatíva áll előttünk: előbb-utóbb valamelyik félnél felkapcsolják a villanyt, és megszűnik a varázs, vagy kapcsolat lesz a történetből, és akkor ugyanott vagyunk, mert hogy egy kedves barátomat idézzem: a legjobb nőt is unja már valaki.
Hát nem tudom. Akkor mire ez az egész? Csak mert szeretünk a mának élni? Vagy csak élni? Egy picit hinni a varázslatban, ha már nagyban nem is?
Egyszer majdcsak csitulnak a hormonok. Elmúlik ez is majd, mint minden más. Mostanság ez a kis utóbbi mondat tölt el csak örömmel. Mert csak annak fáj, és sok a teher, aki él. De ez csak pillanatnyi állapot, és valójában minden teljesen súlytalan és tét nélküli. Akármit is tettél vagy mondtál, mind elmúlik veled együtt.
2011 február 25. | Szerző: szenilis
Haza kellene mennem. Vár a család, anyósék, lassan a barátok is megjönnek, minden adott egy jó bulihoz, kivéve hogy – anyósékon túlmenően – én szervezem, és még ágyneműt kell húzni, teregetni, kipakolni a mosogatógépet, vacsorát főzni, közben picit tanulni a csajokkal, ajándékot vásárolni, szórakoztatni azt a kb. 20 főt, aki jönni fog, szépnek, kedvesnek, figyelmesnek lenni…
Ehelyett én rendet tettem az asztalomon, összekészítettem az anyagokat hétfőre, elszámolást készítettem, naptárt egyeztettem és még elküldök két levelet. Valami perverz módon ragaszkodom ilyenkor a kis irodámhoz, ahol csend van végre és nyugalom, már elvből a telefont sem veszem fel. Mint a rossz gyerek, aki mindent kitalál, csak ne kelljen haza/kádba/ágyba menni, öltözni, stb.
Átnéztem a naptárt, és csodálkozással vettem észre, milyen gyorsan eltelt a február. Nem mintha hiányozna, a január után rögtön az év második legrosszabb hónapja, de mégis..na nem mintha tavasz hangulatom lenne azután, hogy ma kb. 3 órát autóztam olyan utakon, hogy nem látszottak a hótól. De legalább kivételesen betartottam minden sebességhatárt.
Visszatérve, nagyon szeretlek, drága férjem, de hogy nélküled neked még egyszer bulit nem szervezek, az biztos.. Ez nem nekem való. Már két napja mellkastáji szorítással küszködöm, és tiszta stressz vagyok attól, hogy jól alakuljon a hétvége. Nem lehetne attól meglepetés a buli, hogy az ünnepelt szervezi magának?
Általában azért ennyire érzéketlen tapló nem vagyok, de most már szinte rendszeresen napi 10-12 óra a meló, már napi fél óra sem jut önmagamra, és átlagosan 1000 km-t teszek meg egy héten.. kezdek elfáradni. És nem látom, min tudnék változtatni.
borongós
2011 február 19. | Szerző: szenilis
Nincsen apukám. Nem tudom felfogni, nem akarom megérteni. Valamelyik reggel azzal keltem, hogy jó, most már elég, kibohóckodtuk magunkat, adják nekem vissza őt. Nem hogy csillapodna a fájdalom, de egyre erősödik.
Míg mindenki másnak, aki közel állt hozzá, megnyugtató szép álmai jönnek, ahol el tudnak búcsúzni egymástól, nekem kellett vagy másfél hónap, mire egyáltalán álmomban visszatért. Napközben jöttek ugyan a flash-ek, hol nevetve, hol szenvedve, hol fiatalon, hol dühösen láttam őt, de éjszaka soha. Aztán egyszer csak ott volt, mintha mi sem történt volna, és értetlenül állt előttem, számonkérve, hogy már semmi nincs a nevén, és nem él a telefonja sem. Én pedig mentegetőztem és nem értettem.
Aztán következőleg a férjem ment előttem álmomban, megérintettem a vállát, visszafordult és apám húszéveskori arca nevetett rám. Nem is értem.
És egyáltalán, hogyan tud menni tovább a világ, mintha mi sem történt volna? Ez időnként fizikális fájdalomként tör rám..
Próbálok támaszt nyújtani a szeretteimnek, és nem törődni azzal, hogy vélhetően én is vigaszra szorulok. Ezerrel vetettem bele magam a munkába, hogy aztán kiboruljak azon, hogy már nem csak magán-, de életem sincs. Napi 10-12 óra megállás nélküli pörgés, majd haza, háztartás és gyereknevelés. Megszűntek az én igényeim, és lassan a csajszikkal sem tudok annyira törődni, ahogy megérdemelnék. Pedig szükségük lenne rám – és nem arra a roncsra, aki most vagyok.
Ma reggel is jött egy kis párkapcsolati krízis: a nagylány azt mondta a kicsinek, hogy ő úgy tudja, a barátja szakítani akar vele. A kicsi nem habozott, már kapta is a telefont, és hívta a szerelmét, aki csak annyit válaszolt a falhozállításra, hogy ezt most hagyjuk. Nem tudom, a pasik a kétértelmű lerázós szöveget már az anyatejjel szívják magukba, vagy ez genetikusan kódolt?!
Minden esetre telefon átad és nagy sírás lett a vége, meg össznépi lelkizés, hogy a kicsit megnyugtassuk: lehet, hogy csak most beszélgetni nem akart erről, és nem is mondott semmi konkrétat, míg a nagyot felvilágosítottam, hogy amit csinált, az az, amit úgy hívunk, szarkavarás.
Szóval a légkör otthon sem túl nyugodt, engem a depresszión túl még hétvégenként is nyomaszt a munka, nagylányom ismét üvöltözős kiskamasz korát éli, a kicsi meg megy át túlérzékenybe. Már teljesen elfelejtettem, hogy az embernek nyolc évesen is ugyanúgy tud fájni a szakítás, mint felnőtt fejjel.
kérésztánc
2011 január 3. | Szerző: szenilis
Te mit tennél akkor, ha tudnád, hogy már csak egy nap van hátra az életedből? Ez a kérdés a vodafone reklám kapcsán is nagyon felkavart. Arra gondoltam, képes lennék megbotránkoztató és vad dolgokat tenni, nagy szenvedéllyel, mert nem kell foglalkoznom a következményekkel.. de az régen volt.
Most a tévéműsorokba fojtott teljes apátiám közepette kényeztetésre vágytam, és beültem egy kád forró vízbe egy Coelho könyvvel: Veronika meg akar halni.
Tetszett a cím. Hiszen belőlem is meghalt egy darab. Egy hideg kő maradt a gyomrom és a szívem között, mely úgy éreztem, nem tud már többé szeretetet, melegséget adni. Csak legyünk túl a következő napon is, csak oldjak meg mindent.
És tessék, itt a könyv, és benne a lány, aki racionálisan levezette, hogy miért is nincs értelme az életének, majd bevett négy doboz altatót. Egy elmegyógyintézetben ébredt, csövekkel a testében, ahol közölték vele, hogy végül is sikerült a terve, a szíve olyan mértékben károsodott, hogy egy hete van hátra.
Egy hét.. nagy idő annak, aki már készen áll az útra. De nincs mit tenni, már nincs döntési lehetőség, ki kell várni a véget, ott, az őrültek között.
De ki is az őrült igazán? Bátor vagy gyáva? Egyrészt bátor, mert mindent megtehet, hiszen ő úgyis bolond, másrészt gyáva, mert elmenekül a világból saját kis világába. És ki hova tartozik?
Veronika a bolondok között kezd el élni, megszegi a konvenciókat, kimutatja az érzéseit, megteszi amire vágyik, amit eddig elfojtott magában. Dühöng, gyűlöl, élvez és szeret. Él. Úgy, ahogy eddig még soha. És rájön, hogy ez akár jó is lehet. De fogy az ideje.
Nem írom le a történet végét, azt el kell olvasni. Már csak azért is, mert sokkal többet mond a könyv, mint amit én pár sorban próbáltam visszaadni belőle.
Én ezen a ponton jutottam nagy felismerésre. Hisz mindannyian haldoklunk. És még azt sem tudhatjuk, mennyi időnk van hátra. Napok? Hetek? Évek? Vajon így élnénk akkor is, ha tudnánk a végét? Mi az, amit nem teszünk meg, holott a szívük azt súgja, kellene? Mihez vagyunk gyávák és mihez lusták?
Hát, nem tudom. A világvége hangulat vezethet nagy anarchiához és sok fájdalomhoz is, de ha arra gondolok, hányszor nem mondtam vagy nem mutattam ki a szeretetet, amit érzek, azt gondolom, van min változtatnom.
Az élet nélküled
2010 december 28. | Szerző: szenilis
Holnap lesz kettő hete, hogy elmentél. Csendesen exitalt. Ez áll a zárójelentésben.
Mindenkinek van egy mantrája, hogy ne őrüljön meg. Anyu abba kapaszkodik, hogy nagyon szenvedtél, és öntudatlan állapotban már édesapádhoz akartál menni, akit mindig nagyon szerettél. Húgom azt motyogja, hogy legalább nem szenvedtél sokat, és el tudtunk tőled köszönni. Én abban hiszek, hogy ezt te akartad így, és bár önző módon nem értek veled egyet, mi mindig tiszteletben tartottuk egymás döntését. Minél többet gondolkozom, annál inkább arra jutok, hogy a helyedben én is így döntöttem volna.
Dolgozom. Próbálok rendet rakni az asztalomon, és rendet rakni utánad. Bár már mindent előkészítettél. Csak nekünk nem szóltál. Nem akartad látni a fájdalmunkat. Más szenvedését sohasem bírtad elviselni, a sajátodat pedig nem nagyon mutattad.
Ha magamban vagyok, folyton rád gondolok. Kínoz a lelkiismeret furdalás, hogy miért nem voltam melletted többet, akkor, amikor még lehetett volna. Nyomják a lelkem a ki nem mondott szavak, a meg nem osztott gondolatok. Fájnak az elmulasztott percek.
Látom magam előtt az arcod, a mozdulataid, a szomorkás mosolyod, a hirtelen dühöd. Nem tudok a helyedre ülni, mert még mindig várom, hogy hazaérsz. Hogy belépsz a szobába, és megkérdezed, hogy mi újság.
Madárkásat játszom. A temetésed utáni napon kezdődött. Olyan szomorúan sütött ki a nap. Eszembe jutott a szeptemberi beszélgetésünk, hogy már csak akkor van kedved tenni bármit is, ha süt a nap. Mondtam is, hogy megyek már apukám, intézem, mindent megoldok, nyugodj meg…
Aztán este, amikor cipekedtem ki a kocsihoz, megszólalt egy kismadár. A télben, a sötétben. Olyan furcsa hangja volt. Szomorú és vigasztaló is egyben. Azóta, amikor nagyon fáj, mindig várom, várlak. És megszólal. Mert itt vagy velem.
off-topic
2010 december 20. | Szerző: szenilis
Meghalt az édesapám. És vele egy kicsit én is. Nincs már értelme szólni, és nem is akarok. Ebből a szemszögből minden oly értelmetlen és értéktelen. Lehet dühöngeni az el nem mondott érzéseken, az elmulasztott pillanatokon, de változtatni már nem lehet. Hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant, és tudomásul venni a felfoghatatlant? Hogyan lehet túlélni a halált? Nem tudom.
a pofátlanság határtalan
2010 december 2. | Szerző: szenilis
Az irodám a posta mellett van. Ma vélhetően segély – rokkantsági, szoc. járadék vagy családi pótlék – osztási nap van, mivel még az utcába sem tudtam behajtani. Fürtökben ácsorgott a kisebbség, és a legújabb BNW-ből kiszálló mázsás cigányasszony mellett vélhetően valamelyik rokon állt az út közepén, mert egyik sem állt arrébb vagy öt percen keresztül. Meguntam, az ajtót belülről bezártam, majd megnyomtam a dudát, azzal, hogy én nem érek rá egész nap. Én hülye. Most itt ordibálnak még egy órát az ablak alatt, én meg retteghetek, hogy melyik nyomja be a parkolóban a szélvédőt az frissen hitelátvállalt egyébként alsó közép kategóriás 6 éves autómon. És még meg sem szólalhatok, mert az antiszemitizmus. Mint az egyszeri viccben: de igény lenne rá..
Mert ez egy ilyen ország. Minden kisebbség védendő, függetlenül attól, hogy származására tekintettel nem kap végzettségének megfelelő munkát, vagy sorra szedi össze és csicskáztatja a lecsúszott embereket, hogy kifosztva és megalázva aztán kilökje az út szélére. Addig is felveszi a nyugdíját, és olyan jól megy neki, hogy luxusautóra is telik a segélyből. A vagyonosodási vizsgálattól nem kell tartania, hisz adószáma sincs.
Nem úgy mint nekem. Napi áltag 12 órát dolgozok, havonta több százezret fizetek be állam bácsinak, a turkálóból öltözködöm. Túl vagyok egy teljes körű ÁFA-ellenőrzésen, amikor az adóhatóság kiszállt az irodámba, és megszámolta, hogy a szekrényeim hány lábból és polcból állnak, és hány képkeret van a falon. Arra is nyilatkoznom kellett, hogy miért számoltam el két tükröt, de mivel kijöttek, meg tudtam mutatni, hogy a fürdőszobatükör csak a polcra van támasztva, felakasztani nem tudtam, ezért egy reggel arra értem be, hogy leesett. Sajnos a cserepeket már kidobtam. Utólag még felhívtam őket, hogy a WC-ben is van egy tisztítószeres polc, amit elfeledtek feljegyezni, valamint nem mutattam be őket a porszívónak sem. Egy év derbizés után, úgy, hogy 200 ezerről indultunk 2000 Ft-ban kiegyeztünk.
Mert hogy egyébként minden vállalkozó adócsaló. Csak arra lennék kíváncsi, hogy akkor milyen arcot vágnának drága politikusaink, ha egy nagy népi ellenállási mozgalom keretében hirtelen az összes vállalkozó egyszerre szüntetné be a tevékenységét, és menne el segélyre. Ki termelné ki számukra azt a sok számla nélküli költségtérítést?
Hát nem tudom. Néha úgy látom, hogy ez az egész ország egy rakat szar, nem változik semmi, vagy nem jó irányba, és tényleg el kéne húzni innen, amíg lehet – és ahogyan azt “nagyjaink” tanácsolták. Csak annyit kérek, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt..
butaságom története
2010 november 24. | Szerző: szenilis
A múlt héten elolvastam a dr. Csernus interjút. Már az ötlet is meglehetősen merész: a szenzitív Szily Nóra – Béla angyala – faggatta a párkapcsolatokról a meglehetősen radikális és durva pszichológust. Nem nagyon volt meg a közös hullámhossz.
Elképzeltem egy világot, ahol csak érzelmeiket félretevő, agyukkal gondolkodó, kósza vágyaikat és fusztráikat elnyomó emberek élnek. Ahol nincsenek viharos szerelmek, csak megfontolt harmadik randik, ahol mindenki önmagát adja, ami jó és tökéletes – mert ugye racionálisan kiküszöböltük a játszmákat és a belső bizonytalanságot. Kényelmes, komfortos, lekerekített, és halálosan unalmas. Bár dr. Csernus végre talán boldog és munka nélküli lenne, vélhetően az utópiám csak az ivóvíz Seduxennel történő dúsítása során jöhetne létre – hála istennek.
Nem mondom, néha én is vágyom egy kiegyensúlyozott, működő világra, de pontosan az érzelmi élet terén ez nem működik. És bár végtelenül földhözragadtnak és konformistának tartom magam, nekem is bekövetkezett az életemben az a mélypont, amikor mindent és mindenkit elárultam azért, hogy egy kis érzelmi támaszhoz jussak egy őrült kapcsolatban.
Nem vagyok büszke magamra. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy bánom, inkább csak az bánt, ami fájdalmat okoztam illetve amiket okozhattam volna. Akkor, abban a szituációban viszont kellett, szükségem volt a – vélt- szeretetre és elfogadásra, kitörésre az elviselhetetlen – vagy annak tűnő – valóságból.
Utólag nehéz megmondani, hogy szükségszerűen kellett-e ez a külső kapcsolat ahhoz, hogy a házasságom rendbe jöjjön, de az tény, hogy sok türelmet adott a lelkiismeret-furdalás és a külső megerősítés. Másrészt már a görög drámaelméletben is csak a tragédia vagy konfliktus után jöhet a katarzis. Hát nem tudom.
Amikor egy elcseszett nap után hazaérek, olyan jó együtt leülni az asztalhoz, hallgatni a csajszik csacsogását, megosztani a társammal a gondjaimat, jókat röhögni és kicsit összebújni. Olyankor nem is értem, hogyan kockáztathattam ezt az egészet.
az élet mint olyan
2010 október 14. | Szerző: szenilis
Katasztrófa volt ez a hetem. Kezdődött hétfőn, amikor a reggeli elkésett rohanásban nem indult az autóm. Majd beértem az irodába, és nem volt net. Ígérték, hogy kijönnek, nem tették. Hívtam őket délután, azt mondták, áramszünet. Nálam aztán nem – ja, de náluk. Közben el kellett rohannom aláírni egy szerződést 10-re, és 11-ig volt egy határidős iratleadásom. Hát persze, hogy a drága ügyfél az utóbbi ügyben fél 10-re esett csak be az irodájába, hogy megnézze amit már pénteken leadtam, és csak akkor szólt, hogy javítani kéne, amikor már úton voltam, ahonnan egyébként már késtem miatta. Rohanás vissza, majd belementem egy akkora kátyúba, hogy azt hittem, leszakadt az autóm eleje. Szöveg kijavít, fax elindít – foglalt. 11:01-kor átküldve mailen. Sebaj. Rohanás vissza, kis papírmunka, majd ismét késve tárgyalás. De tőlem ezt már lassan megszokják. Már csak vacsorafőzés, majd 2 óra tanulás a csajokkal.
Kedd. Határidős leadás csak délután 4-re, így iroda, diktafon, összerakom az anyagokat. Irány a főváros, ahol ½ 11-kor szerződünk, ill. –nénk, ha odaérnék. Mivel azonban az alsórakparton a belső sávban igazoltatnak egy autóst, lépésben haladunk. 20 perc késés, mikor kiderül, hogy az ügyfél máshol vár. Mikor mindenki megvan, nincs meg az épület. Ja, más a szám. De legalább gyorsak vagyunk. Pattanok az autóba, irány a Moszkva-tér, de ahogy kanyarodnék ki a parkolóból, leintenek a rendőrök. Mit tettem már megint? Semmit, csak a jobb első kerék defektes. Mobilparkolás és villamosjegy, majd futás, hogy odaérjek ½ 12-ig. Már elkezdődött a tárgyalás. De legalább nyertünk. Ügyféllel vissza az autóhoz, hogy rájöjjünk, ketten is kevesek vagyunk egy kerékcseréhez. Tudakozó, mert a következő tárgyalásról is kések. Hát persze, hogy rossz számot ad. De aztán csak megtalálom az elérhetőséget, és csak negyed órát kellett rám várniuk. Az ügy viszont még mindig nem halad, így huszárvágással változtatok a stratégián a mielőbbi lezárás érdekében. Így is két órámba telt, hogy végezzünk, mely idő alatt lejárt a mobil parkolás. Újraindítom, és jön a felmentő sereg, hogy visszavigyenek az autóhoz és kereket cseréljünk. Közben persze kapok egy 6000-es parkolási bírságot, és egyértelműen lecsúszok a 4 órai iratleadásról, amit telefonon leegyeztettem. Még 2 ügyfél, majd egy kis bevásárlás az IKEA-ban barátnémnak. Ha nem néztem volna el a lekanyarodást, és állnék véletlenül 1 órát a dugóban. De mindent megoldok. Iratokat felvenni Inárcson, cuccokat ledobni barátnémnál, megnyugtatni telefonon nyűglődő gyerekeimet – és este 11-re már otthon is vagyok. Ja, ma elfelejtettem enni.
A szerda mondhatnám, hogy nyugodtan telt, mert csak az irodában voltam, viszont egész nap ügyfeleztem, és ennél nincs kegyetlenebb. Ilyenkor érzem csak, mennyire problémamegoldó kisiparosi munkát végzek. Másként nem lehet, mert ha mindenki baját magamra venném, már megőrültem volna. Bár azt a mai napig nem tudom megérteni, hogy tehetik le az emberek az életüket, mint megunt ruhát, és léphetnek át egy másikba. Mi lehet az ok? Nem tudnak küzdeni a kapcsolatért? Vagy soha nem is volt igazán működő a kapcsolat? Akkor miért vágtak bele? Vagy csak az ingerszegény környezet váltja ki az újdonság iránti vágyat? Még szerencse, hogy ez utóbbi rólam nem mondható el..
Estére úgy néztem ki, mint egy zombi. Hát, nem tudom. Mikor fürdésnél a 10 éves lányom kérdezte meg, hogy „Nem kéne már lassítanod, anya?” egy kicsit megdöbbentem. Lehet, hogy neki van igaza. Csak még nem jöttem rá, hogy kell..
all by myself
2011 május 1. | Szerző: szenilis
mert mindig egyedül vagyunk. Az elmúlt két évben két olyan embert veszítettem el, aki nagyon fontos volt a számomra, így úgy gondolom, itt az ideje, hogy átgondoljam a kapcsolataimat, és az élethez való viszonyomat.
Már nincsenek illúzióim semmiről. Felnőttem.
Érdekes dolog az élet. Az én világképem szerint nem terveztem a születésemet, gyakorlatilag akaratomon kívül kezdtem el létezni, és szűnök majd meg egy ponton, amit vélhetően szintén nem én választok. A kettő között pedig küzdök a fölösleges stresszel, a mindennapok nyűgjeivel, a kötelezettségekkel, melyeknek ténylegesen semmi értelmük, és a múló érzelmekkel. Ha pedig épp pillanatnyilag jó passzban vagyok, akkor megpróbálom élvezni. Mostanában ez a legritkább.
Szóval a születés. Azt mondják, nincs annál erősebb kötelék, mint ami a gyermeket az anyjához köti. Nekem is talán csak az apámhoz kötött erősebb szál, míg meg nem születtek a gyermekeim. És meg nem halt az apám. Furcsa logikai paradoxon, hogy a gyászból pont a gyerekeim iránt érzett kötelességtudat rántott ki, ez nem engedte, hogy beleőrüljek a veszteségbe. Ha muszáj továbbmennem, mosolyognom, élnem, az miattuk van. Ők azok, akikkel végképp nem tehetem meg, hogy elhagyom magam. Hiszen valamilyen szinten az ő létezésük az én döntésem, és ezért felelősséggel tartozom értük.
Apám halálával megszűnt az a boldog kis burok, amiben éltem, és melynek létére csak az elmúlásával eszméltem. Mert – mint már sokszor mondtam – ami van, azt általában nem tudjuk értékelni. A hiány az, ami megmutatja a dolgok igazi fontosságát.
Erről jut eszembe: szerelem. Na ez az, ami nem is hiányzik. Ahogy a fizikális kapcsolat sem. A kettő együttese pedig végképp labilis kombináció. Élek – ahogy a drága exvajam mondta – ülve a meleg szarban, egy biztonságos kapcsolatban, amit már nem dúlnak fel az érzelmi hullámzások. Megértjük egymást, jókat röhögünk, működünk együtt és külön-külön is. Olyan, mint ha szerves részem lenne, bár néha eltávolodunk egymástól. Ha néha összejön, nagyon jó a szex, ha nem, elmegyek futni. Ennyi.
Nem hiányoznak az érzelmek, pláne nem az a hazugsághalmaz, amivel a hímneműek tudnak fárasztani, csak azért, hogy hanyatt dönthessenek. Amikor legutóbb hittem ilyesmiben, csúnyán átvertek. A kapcsolat, mely az egekbe repítette az önértékelésem, csak hazugság volt, szimpla átverés egy könnyű szex érdekében, így akit elvesztettem, egy barát volt, nem pedig egy szerelem. De talán az előbbi még jobban fáj.
Így magam maradtam arra, hogy higgyek és bízzak önmagamban, hogy tudjak a tükörbe nézni és továbblépni. Az ember kétféleképpen élhet: jól vagy tisztességesen – én még mindig hallgatni szeretnék apámra, és maradni az utóbbi, annak ellenére, hogy ez nevetséges és egy nagy szívás. És nem szeretnék kiborulni és mindent feladni, hiszen ott a két gyermekem.
Hát, nem tudom. Néha nem egyszerű.
Oldal ajánlása emailben
X