az élet mint olyan

2010 október 14. | Szerző: szenilis |

 Katasztrófa volt ez a hetem. Kezdődött hétfőn, amikor a reggeli elkésett rohanásban nem indult az autóm. Majd beértem az irodába, és nem volt net. Ígérték, hogy kijönnek, nem tették. Hívtam őket délután, azt mondták, áramszünet. Nálam aztán nem – ja, de náluk. Közben el kellett rohannom aláírni egy szerződést 10-re, és 11-ig volt egy határidős iratleadásom. Hát persze, hogy a drága ügyfél az utóbbi ügyben fél 10-re esett csak be az irodájába, hogy megnézze amit már pénteken leadtam, és csak akkor szólt, hogy javítani kéne, amikor már úton voltam, ahonnan egyébként már késtem miatta. Rohanás vissza, majd belementem egy akkora kátyúba, hogy azt hittem, leszakadt az autóm eleje. Szöveg kijavít, fax elindít – foglalt. 11:01-kor átküldve mailen. Sebaj. Rohanás vissza, kis papírmunka, majd ismét késve tárgyalás. De tőlem ezt már lassan megszokják. Már csak vacsorafőzés, majd 2 óra tanulás a csajokkal.

Kedd. Határidős leadás csak délután 4-re, így iroda, diktafon, összerakom az anyagokat. Irány a főváros, ahol ½ 11-kor szerződünk, ill. –nénk, ha odaérnék. Mivel azonban az alsórakparton a belső sávban igazoltatnak egy autóst, lépésben haladunk. 20 perc késés, mikor kiderül, hogy az ügyfél máshol vár. Mikor mindenki megvan, nincs meg az épület. Ja, más a szám. De legalább gyorsak vagyunk. Pattanok az autóba, irány a Moszkva-tér, de ahogy kanyarodnék ki a parkolóból, leintenek a rendőrök. Mit tettem már megint? Semmit, csak a jobb első kerék defektes. Mobilparkolás és villamosjegy, majd futás, hogy odaérjek ½ 12-ig. Már elkezdődött a tárgyalás. De legalább nyertünk. Ügyféllel vissza az autóhoz, hogy rájöjjünk, ketten is kevesek vagyunk egy kerékcseréhez. Tudakozó, mert a következő tárgyalásról is kések. Hát persze, hogy rossz számot ad. De aztán csak megtalálom az elérhetőséget, és csak negyed órát kellett rám várniuk. Az ügy viszont még mindig nem halad, így huszárvágással változtatok a stratégián a mielőbbi lezárás érdekében. Így is két órámba telt, hogy végezzünk, mely idő alatt lejárt a mobil parkolás. Újraindítom, és jön a felmentő sereg, hogy visszavigyenek az autóhoz és kereket cseréljünk. Közben persze kapok egy 6000-es parkolási bírságot, és egyértelműen lecsúszok a 4 órai iratleadásról, amit telefonon leegyeztettem. Még 2 ügyfél, majd egy kis bevásárlás az IKEA-ban barátnémnak. Ha nem néztem volna el a lekanyarodást, és állnék véletlenül 1 órát a dugóban. De mindent megoldok. Iratokat felvenni Inárcson, cuccokat ledobni barátnémnál, megnyugtatni telefonon nyűglődő gyerekeimet – és este 11-re már otthon is vagyok. Ja, ma elfelejtettem enni.

A szerda mondhatnám, hogy nyugodtan telt, mert csak az irodában voltam, viszont egész nap ügyfeleztem, és ennél nincs kegyetlenebb. Ilyenkor érzem csak, mennyire problémamegoldó kisiparosi munkát végzek. Másként nem lehet, mert ha mindenki baját magamra venném, már megőrültem volna. Bár azt a mai napig nem tudom megérteni, hogy tehetik le az emberek az életüket, mint megunt ruhát, és léphetnek át egy másikba. Mi lehet az ok? Nem tudnak küzdeni a kapcsolatért? Vagy soha nem is volt igazán működő a kapcsolat? Akkor miért vágtak bele? Vagy csak az ingerszegény környezet váltja ki az újdonság iránti vágyat? Még szerencse, hogy ez utóbbi rólam nem mondható el..

Estére úgy néztem ki, mint egy zombi. Hát, nem tudom. Mikor fürdésnél a 10 éves lányom kérdezte meg, hogy „Nem kéne már lassítanod, anya?” egy kicsit megdöbbentem. Lehet, hogy neki van igaza. Csak még nem jöttem rá, hogy kell..