utolsó csepp
2010 április 16. | Szerző: szenilis
Ezt is megéltük. Bemenekültem az irodába otthonról.
Az egész még múlt hétvégén kezdődött, amikor odáig merészkedtem, hogy anyósoméknál ebéd közben azzal poénkodtam, milyen megértő kis feleség is vagyok én. Mert egyébként tényleg. Nem hisztizek, hogy hétközben szinte egyáltalán nincs otthon, és hétvégén is természetes, ha programja van – szemben velem, aki még a szakmai konferenciákra is szinte engedélyt kérek – hogy a mai napig külön kasszán vagyunk, és én fizetem az összes csekket, beleértve az övéit is, hogy a házimunka női munka, és annyit nem tesz meg, hogy a szobájából kihozza a szennyes ruhát és edényt, hogy a gyerekeket én hozom-viszem, nevelem, tanulok velük, és még sorolhatnám..
De a drága lecsapott erre a mondatra, és már fordult is az apjához, hogy akkor mikor jön hozzánk, mert egy pár dolgot meg kéne csinálni a kertben. És azzal a lendülettel meghívta az egész családját – testvér, felesége, 2 kiskorú – hozzánk, holott abban maradtunk, hogy egész hétvégén együtt kertrendezünk.
Na, ez utóbbinak lőttek, mert innentől a konyhán töltöm a hétvégét, mert 10 személyt kell folyamatosan ellátnom.. Nincs kert, nincs együttlét, nincs beszélgetés, péntek esti tévé előtt ejtőzés (pizza és csajosfilm), még az a heti egyszeri tízperces szex is elmarad, amit a hétvégéből szoktunk kilopni..
De én toleráns vagyok. Tegnap este is szó nélkül nekifogtam vacsorát készíteni, mikor 1/2 8-kor hazaértem arra, hogy az egyik gyerek a tévé előtt, a másik a számítógépnél, és azt sem tudják, hol az iskolatáskájuk. Reggel felkeltem, rendet raktam, majd 10 perc alatt elkészültem, mert úgy volt, hogy a drága viszi suliba a csajokat, majd nem volt kedve felkelni, így rám maradt. Sebaj, délben megy értük. 3/4 3-kor épp a bankban voltam, amikor hívott a nagylány osztályfőnöke, hogy a csaj már tiszta ideg, dél óta várja az apját. Rezignáltan közöltem, hogy ha a pontosságán múlt volna, ez a gyerek sem jön össze soha, majd miután zárás előtt öt perccel ő is beesett, szóltam, hogy már várják.
Aztán továbbindultam: műszaki bolt, gyógyszertár – ahol NEKI akartam Algopyrint kisírni – posta, mikor eszembe jutott, hogy azt konkrétan nem mondtam neki, hogy a kicsit is hozza el a suliból. Próbáltam felhívni, de már nem volt elérhető, és csak akkor hívott vissza, amikor már majdnem hazaértem, és közölte, hogy ő csak a nagylányt hozta el.
Lecsaptam a telefont, és rohantam a kicsiért (1/4 5, péntek) aki már ott sírt, hogy hol voltam idáig. Bosszúból elmentünk ketten fagyizni, aztán hazaértem arra, hogy apósom van csak otthon, aki már a reggeli kávénál kifejtette, hogy milyen új ötleteket hallott a tévében, rádióban és bulvársajtóban az általam intézett ügye megoldásához. Mert én olyan amatőr vagyok…
Ültem a kocsiban, szemem lassan duzzadt a kötőhártyagyulladástól és sírástól, és nem akartam kiszállni. Most mihez kezdjek? A kicsi közben már le is lépett a barátnőjével biciklizni, még azt sem várta meg, hogy beparkoljak, már elkéredzkedett. Menekülnöm kellett. Úgy éreztem, nincs hova mennem. Kitaláltam, hogy bennhagytam egy aktát, és most itt duzzogok.
Hát, nem tudom. Úgy érzem, ennyit bírtam. Fáj a hátam, alig látok, és van egy csomó a tarkómon is, amivel persze nem jutok orvoshoz. Belefáradtam az életembe. Nem vágyok másra, csak összekucorodni, és a fejemre húzni a takarót. És a legrosszabb, hogy ezt csak itt mondhatom el. Nincs aki vigasztaljon.
záróálom
2010 április 16. | Szerző: szenilis
Az éjjel megint veled álmodtam. Jó régen nem volt már ilyen. Vélhetően a tegnapi kis incidens váltotta ki: míg lemostam a kocsit, volt két nem fogadott hívásom, és a második te voltál a listán. Mivel megígértem, hogy mindig visszahívlak, megpróbáltam, de ismét a rögzítő kapcsolt, mint mindig.
Aztán rájöttem, hogy még a hétfői telefonváltás kapcsán maradtál a listában. De azért jól felbosszantottam magam, hogy én még a legidegesítőbb ügyfelemet is felveszem, essünk túl rajta jelszóval, míg a barátaimat kivétel nélkül vissza is hívóm, én meg úgy látszik tőled egyiket sem érdemlem.
De térjünk vissza az én kis szürreális álmomhoz. Benne voltunk egymás életében, több közös programunk volt, és én megvallotam, hogy még mindig kívánlak, és te sem ellenkeztél. Felmentünk egy lakásba – vélhetően ahol te élsz – és ágyba bújtunk.
A következő kép, hogy kibotorkálok a fürdőszobába, át a konyha-nappali részen, és ott sürög-forog egy lányka. Kijössz utánam te is, és bemutatod, mint barátnődet. A csajszi kedves, kávét főz, én pedig rájövök, hogy ismerem. Bár csinos, de végtelenül – már-már orvosi értelemben – egyszerű nőszemély.
Ekkor kezdtem el magamban röhögni, és hirtelen összeállt a kép. Akire neked szükséged van, az egy kvázi szellemi fogyatékos, akinek nincsenek önálló gondolatai, természetesnek veszi, hogy irányítod, hogy te diktálod a szabályokat, hogy azt csinálsz, amihez kedved van, és még akkor is hálás, önmagában annak tényéért, hogy létezel, és istenítve szeret, állapotából adódóan. Akinek természetes, hogy csak ad, és nem kap.
Sajnos eddig egészséges, normális emberekbe botlottál, akikkel képtelen voltál olyan hosszútávú kapcsolatra, amelyben jól érzed magad. Hát, nem tudom. Most kívánjak sok szerencsét a további keresgéléshez? Mást úgy sem tudok tenni.
mit is keresünk?
2010 április 14. | Szerző: szenilis
Előre is bocsánat, ha nem pontos az idézet, az emlékeimben így él. És ez járt most a fejemben, mint rájöttem, annak apropóján, hogy mennyivel egyszerűbb is az élet, ha az embernek csak egyszerű vágyai vannak. Miért van az, hogy ha a létfenntartásunk biztosított, életünk rendezett, úgy érezzük, hogy valami hiányzik?
Ami engem illet, ez az állapot akkor következik be, ha lelassítok, vagy elfogy az energiám.
Tegnap már sokadik napja megint hullafáradt voltam a munkától, de fennmaradtam egy beszélgetés reményében, természetesen ismét hiába. Ha már feleslegesen hagytam ott gyermekeim édes szuszogását, olyat tettem, amit már régen nem: leültem a tévé elé.
Van valami perverz vonzódásom a kórházsorozatok iránt, és tegnap este éppen sikerült belefutnom az egyik kedvencembe. Persze nem bírtam ki, hogy ne vonjak párhuzamot a film és az életem között: arra jutottam, hogy a kollektíva, a barátok, munkatársak, személyes kapcsolatok hiányoznak az én életemből. Ez a szuverén-lét hosszútávon elég lélekölő. Másrészt visszagondolva korábbi munkahelyeimre, ha a Nők a pult mögött csehszlovák sorozatba botlottam volna – mely sokkal hűebben tükrözi a kis magyar valóságban leledző munkahelyi légkört – vélhetően nem vágynék kollégákra.
Soha nem voltam túl jó csapatjátékos. Túl sok barátom sincsen. Amikor először elkezdtem olvasni Müller Péter Szeretetkönyvét, kétségbeesetten tettem le: úgy éreztem, nem vagyok képes szembesülni azzal, mennyire nem tudok érezni, kötődni, szeretni. Most újra kezembe került a könyv, és arra jutottam, hogy ez nem igaz. Bár nem vagyok jó kapcsolattartó, általában inkább engem hívnak, és nem én hívom az ismerőseimet, de attól a magam módján nagyon szeretem őket, érdekel, hogy mi van velük, és eszembe jutnak akkor is, amikor éppen semmi hírem nincs felőlük. A szeretni képtelenség érzetét az akkori környezetem váltotta csak ki belőlem, mert sajnos érzelmileg erősen befolyásolható vagyok. Ha egy szeretetet adni képtelen személyhez kötődöm, magam is olyanná válok, ez egyfajta kaméleon-effektus.
“Az embernek ember kell. És ez nem a szexről szól. Vagy nem csak. Mindössze 30%. De legfeljebb 80. Egy másik világban szép pár lehettünk volna, de most – csak barátok” – mondja Bridget Fonda a Facérokban. Valahogy én is így vagyok ezzel.
Nem tudom, mit akarok, csak azt, hogy mit nem. Nem akarok küzdelmet, nem akarok csalódást, sem érzelmi függést. Nem akarok igazából semmit. Csak naivan ismét elhittem, hogy lehetünk még barátok.
Hát, nem tudom. Keresem önmagam, helyem a világban, ahogy te is. Mindent elemzek én is, csak nem vonok le belőle messzemenő és radikális következtetést. És néha vágynék egy jó szóra.
elvárások
2010 április 9. | Szerző: szenilis
A hét elején volt egy érdekes beszélgetésem, aminek az volt a lényege, hogy beszélgetőpartnerem szerint a házassága működéséhez az elvárásai teljes leépítésére van szükség.
Szegény.
Ismerve nem kicsit a másik felet is, tudom, hogy csak kínlódás lesz az élete. A férj csak úgy tesz, mintha nem lennének elvárásai, mintha már “lemondott” volna róluk, akik nem tudják igazán szeretni, közben pedig úgy közlekedik az életükben, mint egy vegyesboltban: leveszi a polcról, ami kell, fizet, és megy tovább. Nem tud adni, küzdeni, viszonozni. Soha nem érzett boldogságot csak attól, hogy a másiknak örömet okozott, ha tett is valamit csak a másikért, azt cserealapként kezelte: látod, én ezt is megtettem, bezzeg te, még mindig nem vagy képes arra..
Míg az én kitörni vágyásomat a stressz, a monotónia és az elmúlástól való félelem motiválja, az övét a boldogság keresése, mert képtelen látni, hogy a boldogság itt van körülöttünk, a mindennapokban, egy hálás pillantásban, egy spontán összebújásban.. abban, hogy képesek vagyunk kapni és adni, érző lényként és nem eszközként tekinteni a környezetünkre.
Míg nekem lételemem az érzelmi kötődés, akár baráti, akár családi, vagy szerelmi, számára mindez nyűg és teher, melytől – ha túl sok – egy egyoldalú döntéssel meg tud szabadulni. Mert ez az ő élete.
Hát, nem tudom. Fontos számomra, mint ember mindenféleképpen, de nekem a kapcsolat valahol kölcsönösségen kell hogy alapuljon. Szeretem anyira, hogy bármikor ott legyek, ha szüksége van rám, de meg kell tanulnom, hogy én nem számíthatok rá. Kíváncsi vagyok, ki meddig bírja ezeket a kegyetlen játékokat. Ennyit az elvárásokról..
ismét zaza
2010 április 8. | Szerző: szenilis
Túl régen jutottam oda, hogy írjak. Pedig jót tesz, és az mostanában nagyon kell.. Bár néha az ember annyira maga alatt van, hogy szólni sincs kedve. Aztán mikor már mondaná, nincs kinek. Nincs aki meghallgatná, vagy nincs aki megértené. De kinek is magyarázom, ezért vagyunk itt ilyen sokan.
Szóval megint sok minden összegyűlt az asztalfióknak, ami majd egyszer talán kiforr.
Most viszont áttört az általános letargián a közléskényszer, mert megint nem értem magam. Miért akarom én kényszeresen megoldani egy másik ember – egyébként racionális – döntései által okozott károkat? Azt hiszem, a te érzéketlenségedet tudom kompenzálni azzal, hogy megkísérlek mindent helyretenni utánad? És ki az aki számít egyáltalán? Kinek akarok segíteni? A szenvedőknek? Neked? vagy magamnak?
Mert ha őszinte vagyok, most igazából nekem lenne a legnagyobb szükségem a segítségre.
Arra jöttem ma rá, milyen kegyetlen dolog a kémia. Érzelmileg már nem függök tőled, de mégis.. időről-időre fullra kiakadok, és úgy érzem kell valami, ki kell törnöm, kétségbe esek, megfulladok-
az alkohol nem nyújt segítséget, csak helyi érzéstelenítés, és ha a hatás elmúlik, még rosszabb –
és ilyenkor kell az őrület, a pillanatnyi agyelhagyás, az endorfinlöket, amit már nagyon régen és csak veled éltem meg-
vágyom a szexben való megsemmisülésre, hogy vissza tudjak térni a mindennapok monoton mókuskerekéhez –
ezért még mindig rohadt nagy kísértés vagy nekem, te önmagadba szerelmes alfahím..
függőség
2010 március 29. | Szerző: szenilis
Néha egészen váratlanul bukkanok egy új felismerésre. Hétvégén ismét összejött a baráti társaság, és pár pohár bor után pszichológus barátunk – aki régebben kitöltetett velünk egy több száz kérdésből álló elemzést – megjegyezte: „Te meg függő vagy.”
Valóban, a teljesen átlagos de nem kis hazugságindexszel bíró tesztnek ez volt a másik megállapítása, de akkor nem is foglalkoztam vele, most viszont elkezdett motozni bennem a kérdés: Mennyire? és mitől?
Elsődlegesen, mint valamilyen szinten mindenki, a más emberektől való függőségre vagyok hajlamos. Ez átlagosan 7-8 évente következik be, és nem tart túl sokáig.
Az első természetesen anyám volt, de 3 éves koromban megszületett a kishúgom, és akkor már úgy éreztem, nem vagyok fontos, nem kellek. Ezt kompenzálandó jött a teljesítménykényszer, azt gondoltam, ha ügyes-okos-jó leszek, de mindenféleképpen leg-, akkor ismét kivívhatom a szeretetét. Tehát gyorsan kreáltam magamnak egy újabb függőséget, és ez tartott egészen a kamaszkorig.
Bár a családom is sokat bántott a külsőm miatt, egy osztálytársam megjegyzésének hatására kezdtem olyan szintű önsanyargatásba, hogy majdnem belehaltam. Fogyasztótea és zöldségek, és napi egy óra futás, egy óra edzés több mint fél éven át. Akkor még nem volt neve a történetnek, ma már tudom, hogy anorexia, később, a hánytatós időszakban bulémia.
Aztán az első nagy szerelem, majd szakítás. Ekkor jött a dohányzás, az alkohol és a szex, mint függőségek. Kellettek, hogy oldjam a belső feszültségem, hogy ellazuljak, hogy tudjam hogy kellek. Mióta gyerekeim vannak, titkon abban reménykedem, hogy csak nekem volt ilyen zűrös a felnőtté válás, és ők majd nem fogják ilyen intenzíven pusztítani magukat.
Aztán jött a drága. Aki kijózanított, összeszedett, aki férfi volt, és aki mellett nő lehettem. Az együttélés és a krízisek azonban megölik a mítoszt, és mikor mélypontra kerültünk, ismét egy férfi kellett, aki mellett fontosnak és kívánatosnak éreztem magam. Újabb kapcsolatfüggőség, amitől teljesnek éreztem az életem.
Amikor kezdett megdőlni a hitem a saját fontosságomban, és tudtomon és akaratomon kívül ez a kapcsolat kezdett kifulladni, önkéntelenül is beletemetkeztem a munkába, ez töltötte ki az életem.
És most itt tartok. A más emberekbe történő kapaszkodáson kívül megtartva összes régi parám és függőségem, melyek időről-időre hűséges társként átsegítenek a kríziseken. Mindeddig azt gondoltam, ez normális, és mindenki így működik. Nem tűnt fel az sem, hogy mindent szinte kényszeresen csinálok: hogy egy időszakban reggelig tudtam fórumozni, hogy bármi, amibe belefogok – tanulás, olvasás, sport, házimunka, kertészkedés, befőzés, bármi – megszüntet körülöttem minden mást, nem eszem, nem iszom és megszűnik az idő. Időről-időre függővé válok.
Talán ezért tetszik ennyire a drhouse is: megvan a lelki rokonság.
nyelvtan haladóknak
2010 március 26. | Szerző: szenilis
Itt a tavasz! Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Végre.
Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem. Első és örömteli felismerésem, hogy már nem kell, hogy felhívjak valakit, ha beszélnék vele, elég ha gondolok rá, fél napon belül jelentkezik. Az elmúlt egy hétben 5-6 ilyen élményem volt. A legvalószínűtlenebb egy ismerős, aki másfél éve teljesen eltűnt, és a legmeglepőbb az exvaj.
Jó volt beszélgetni. Az egyedüli problémám, hogy – egy-két kivétellel, ami nem ez – minden baráti kapcsolatom egyoldalú. Engem bármikor lehet hívni, de ha nekem lenne szükségem csak annyira, hogy meghallgassanak, arra ritkán találok partnert.
Olyan ez, mint a „Hogy vagy?” kérdés. Én kis balga, erre sokáig elkezdtem mondani, hogy hogyan is vagyok, ami a másik felet nem érdekelte. Aztán rájöttem, hogy ez csak egy udvariassági formula mások részéről, és mostanra letudom annyival, hogy „Semmi különös. Rohanok, mint mindig.” Ennyi éppen elég, a másik fél megnyugszik, túl vagyunk a kommunikáción, és vérmérséklete szerint folytathatja a sajnálatomat vagy irigylésemet. Ismét visszazárkózhatunk önmagunkba, mi, kedves emberek. Azért okozott ez korábban nehézségeket számomra, mert ha én eljutok odáig, hogy felteszem ezt a kérdést, akkor ténylegesen érdekel is, hogy mi van a másikkal. Erre a köznyelv a „Mi újság?” szófordulatot alkalmazza, ami ténylegesen azt jelenti, hogy tudsz-e valami említésre méltó pletykát. Mert kevés kivételtől eltekintve senki nem kíváncsi a máik ember gondolataira, érzéseire, életére is csak akkor, ha kellően botrányos.
Hát, nem tudom. Mostanában csak arra vágyom, hogy jöjjön a hétvége és mehessek ki a kertbe. A legjobb, amikor együtt teszünk-veszünk odakint, de azt is szeretem, ha jönnek hozzánk és nyüzsi van. Általában úgy is csak olyanok jönnek, akiket kedvelek.
Néha hiányzik ugyan az intimitás, hogy csak mi, kis család, vagy mi, ketten. De az ember annyi mindennek tud örülni..
Például hogy tegnap hazajött a drága. Igaz, hogy családi névnapozás miatt, és csak ott találkoztunk, aztán hulla fáradtak voltunk mindketten, és már csak lézengtünk a lakásban, de jó volt a tudat, hogy ott van körülöttem. Szokatlan, de kellemes.
Így vagyok az indokaival is: ha amiatt az egyszer elejtett félmondat miatt jött haza, hogy örülnék, ha ott lenne a köszöntésen, akkor baromi hálás vagyok, hogy figyel rám, és csak a kedvemért levezet 400 km-t, hogy örömet szerezzen..
Másrészt mostanában egy kicsit féltékeny. Pedig igazából oka nincs rá. Persze van egy-két lelkes rajongó, amit nem annyira titkolok. Nincs miért. De hétvégén azt álmodta, hogy megcsalom, és mostanában – valószínűleg ennek hatására – néha furcsa kérdései vannak. Nekem is lennének, és nem csak az, ami akkor hajnalban először eszembe jutott, de nem mondtam ki : „Igen? És kivel?”
Engem nem zavar a féltékenység. Sőt, kifejezetten hízelgőnek tartom, hogy ha az, aki fontos számomra, féltékeny rám. A szó töve és lényege is szerintem a féltés, annak az embernek a féltése, akit nem akar elveszíteni. Valamilyen szinten tehát a kapcsolat fontosságának, mélységének a visszaigazolása is egyben.
Önmagában azonban a féltékenységtől nem kapcsolat a kapcsolat. Furcsa módon pont a nyelvtani ellentettje, a bizalom kell még hozzá. Bízni abban, hogy a másikhoz bármikor fordulhatsz, szólhatsz, melletted áll és kiáll, hallgat és meghallgat, vígasztal és ráncba szed, ha kell. Az a tapasztalásokon alapuló és a másik korlátait is belátó tudat, hogy számíthatsz rá. És elfogadása annak, hogy bizonyos helyzetekben nem számíthatsz rá. Mert senki nem tökéletes. Így egyetlen tökéletes kapcsolat sem létezhet. De ha több, mint 10 év együttlét után még mindig tudtok együtt tevékenykedni, és legfőképpen együtt röhögni – de úgy őszintén – , akkor nagy gond nem lehet.
prológus
2010 március 17. | Szerző: szenilis
Mihez kell nagyobb bátorság, felrúgni mindent, ami körülötted van, és kiszállni, vagy megtanulni jól érezni magad abban a szituációban, amit választottál, amiért küzdöttél?
Küzdeni kell a kapcsolatért, vagy elengedni, ha nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket? Engedni, vagy változtatni, esetleg megváltozni?
Az én véleményem szerint a mélypont az a hely, ahonnan fel kell tudni állni, és rendbe tenni a dolgokat, nem pedig felrúgni mindent és kiszállni. A kötődés, a kapcsolat maga nem elítélendő rossz dolog, hanem az, ami felé minden élőlény törekszik. De lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, mert mostanában a környezetemben sorra mennek szét párok, akiket szeretek – ebből is látszik, hogy rossz térítő lennék.
Ezen merengtem, és arra jutottam, hogy nem tudom megoldani mások életét, és nem is vehetem magamra ennek a felelősségét. Örüljek annak, hogy az enyém rendben van.
Ekkor talált rám ez a vers:
Bárki is légy, aki most kezedben tartasz,
Egy apróság híján minden kárba vész,
Időben szólok, mielőtt jobban megismersz,
Én nem olyan vagyok, mint hitted, nagyon más.
Ki az a férfi, aki követőm lenne?
Ki indulna el szenvedélyeim nyomába?
Az út veszélyes – az eredmény bizonytalan, s lehet akár végzetes is;
Minden mást fel kellene adnod – bennem látva az egyetlen és igaz Istent,
Am még így is fárasztó lenne és soká tartana, hogy felfedezz,
Meg kellene tagadnod mindent, amit eddig az életről vallottál,
és mindenkit, aki nyugalmat adott;
Ezért inkább hagyj itt, ne vesződj tovább énvelem
– Vedd le a kezed a vállamról,
Tegyél le, és indulj utadra.
Hirtelen minden megvilágosodott. Ez te vagy. Ez vagy te. A romantikus hős, a bátor, az őrült, akinek minden vagy fekete, vagy fehér. Aki megalkuvás nélkül kergeti a vágyait, a tökéletes létet. Aki mindent eldob, ha nem kaphatja meg azt és úgy, ahogyan akarja.
Ezzel szemben én maga vagyok a megalkuvás: középszerű és konformista. Aki talán még érzéketlen is, szeret jól élni de kerülni a konfliktusokat. Akinek a szürke is szín, sőt, sokkal több árnyalata is létezik, és alapvetően a kompromisszum számára a megoldás.
Nem tarthattam veled, és te voltál az, aki ezt hamarabb belátta. Mégis nekem fájt.
Ahogy mindig mondom: az élet kegyetlen. Számodra elkerülhetetlen a bukás, míg az én ösztönöm a túlélés felé visz. Te kergeted a boldogságot, én néha megélem.
Isten veled.
békaperspektíva
2010 március 4. | Szerző: szenilis
Vannak napok, amikor egyszerűen semmi nem jön össze. Betegen dolgozol, már hetek óta, ennek eredményeként kevésbé vagy hatékony, és semmi időd és energiád nincs önmagadra. Az iroda előtt nincs szabad parkolóhely, az ügyfelek még véletlenül sem jönnek az előre megbeszélt időpontban, helyből csúszással indulsz mindenhová, de még az ajtóban jön egy telefon amit fel kell venned, és a végén még azt is az orrod alá dörgölik, – természetesen kellően megalázó módon, mások és a saját ügyfeled előtt – hogy egy dilettáns kókler vagy. Na akkor úgy is érzed magad.
Ha még ez önmagában nem elég, útközben hazafelé rájössz, hogy mennyire magányos vagy. Mert most, hogy nem neked kell megoldanod mások problémáját, csak jó lenne nyűglődni egy kicsit, nincs akihez szólhatnál.
Kapcsolataid nagyrészt munkakapcsolatok, akikkel többnyire jó ugyan a viszony, de nem annyira bizalmas, hogy az már a te problémáidat is elbírja. Kisebb részben már menekülsz előlük és a problémáik elől, amivel – bár elmontad, hogy segíteni nem tudsz – agyonnyomnak. Ennek köszönhetően időnként az egész emberiséget végtelenül irritáló, gonosz kis lények halmazának látod.
Kollégáidban nem bízhatsz, és egyébként is rendszertelen velük a kapcsolat, nem vagy benne a klikkekben, soha nem is leszel. Kudarcaidnak jobban örülnek, mint sikereidnek, még ha nem is vagytok ellenfelek.
A munkában közvetlen társad, a titkárnőd meg már a létével is idegesít, olyan egyszerű és lassú – szó szerint kettőig sem tud számolni. Azt veszed észre, hogy lassan a saját “segítséged” miatt nem szeretsz bejárni az irodádba.
A családodnak megvan a maga baja – ami mindig fontosabb, mint a tiéd – és te, kislányom, mindig talpraesettebb voltál annál, hogy lelki problémáid legyenek. Ezek nem is gondok, csak te generálod magadnak őket. A gyerkek még túl kicsik ahhoz, hogy rájuk borítsd a gondjaidat – már így is kellően félrenevelted őket.
A férfiakkal az a gond, hogy amíg a pajzán doromboló kiscica vagy, istennőként tekintenek rád, ha megoldod a gondjaikat, zseni vagy, de ha rossz passzban vagy, a legpozitívabb hozzáállás az, hogy biztos mindjárt menstuálsz.. És egyébként is, a szerelem elmúlik, és akkor vagy repülsz, vagy marad a csendes tolerancia egy távkapcsolat keretében.
A barátok jönnek-mennek az életedben, élethelyzetnek megfelelően, van ugyan egy-kettő, akire mindig szeretettel gondolsz, és bármikor tudnátok folytatni a beszélgetést ott, ahol legutóbb abbahagytátok, de van saját életük, és mégsem várhatod el tőlük, hogy mindig éppen akkor legyen szabad a válluk, amikor neked zokognod kell.
Mert néha neked is kell. Hiába az a dolgod, hogy az erős-bátor-határozott főhőst játszd, a nagy szereposztás neked is hoz neurotikus lúzer karaktert. És ilyenkor nem megy az öngyógyítás, a hiszek magamban és talpra állok, a ki ha én nem hozzáállás.
Szóval, minden összejött. Átgondolod, de nem látod a kiutat. Próbálod kibeszélni, nem jön össze. Sírni akarsz egy kicsit magadban, de nem megy. A végén bömbölteted a rádiót, és megvárod, amíg elmúlik. Mert minden elmúlik. Ez az egy legalább biztos. És ebből a perspektívából meg már nem mindegy?
ajajjajj
2010 április 19. | Szerző: szenilis
Sajnos a címétől eltekintve teljesen valós helyzetet mutat az előző bejegyzés.. csak a drága nagyon jó a békülésben.. így megpróbáltam jó képet vágni a történésekhez, ami ment is több-kevesebb sikerrel. Ahogy sejtettem, először szombat este fél 6-kor jutottam ki egy rövid időre a kertbe, és úgy döntöttem, nem frusztrálom magam azzal, hogy milyen szar házigazda vagyok, hanem ha a csapat nagy része aludni tér, még le is lépek egy kicsit borozgatni a régi-új barátnémmal.
Nem mondhatnám, hogy minden sértődés nélkül ment, és sajnos a csajokat sem sikerült még letenni aludni – gyakorlatilag a nagyobbal alkut kötöttem, hogy elalhat a tévé előtt, a kicsinek viszont külön nem szóltam, aminek eredményeképpen volt egy kis hiszti telefonon, gondolom az apuka lelkes támogatásával – de úgy döntöttem, most ennyi nekem jár, és nem esek kétségbe, oldják meg.
Mint a régi szép időkben, hajnal négyig beszélgettünk, annyi különbséggel, hogy nem akartam meggyőzni semmiről, csak meghallgattam az álláspontját. Én biztos, hogy nem lennék olyan toleráns, mint ő, aki még mindig szereti a férjét, aki otthagyta őket, és türelmesen várja, míg az megtalálja önmagát, és eldönti mit szeretne. Nálam borulna a bili, nem bírnám ezt a bizonytalanságot. De én én vagyok, a saját párom “kezeléséhez” értek, míg az ő emberét ő ismeri jobban, ő tudja – vagy sejti – mire lehet most szüksége.
Mert ilyen hülyék vagyunk mi nők. Az esetek nagy többségében nem az számít, hogy mi mit szeretnénk, mert első a családunk, a párunk, és minden más csak annak függvényében létezik. Ez valami kromoszómahiba lehet.
Még drága jó nagyapámat is megsértettem, amikor erre rájöttem: pont a barátainkra kérdeztek rá – szomszédtól jött infó alapján – hogy igaz-e hogy szétmentek, és ki ment el a háztól. Erre rávágtam, hogy a férj, mert mindig a férfi a hülye, mire elkezdte ecsetelni, hogy ő kettő olyan esetet is tud, amikor az asszony hagyta ott a családot. Élete 78 éve alatt. Na igen, megeshet, mondtam én, de normális nő nem megy el. Ennyiben maradtunk, ezzel már ő sem vitatkozott.
Remélem nem bántottam meg, mert nagyon szeretem őket. Sokszor azt érzem, olyan kapcsolatot szeretnék, mint az övék: már több mint ötven éve húzzák együtt, nem minden hangos szó nélkül – sokszor akár előttem is képesek egymással kiabálni – de még a perlekedésükben is benne van a szeretet, és az, hogy igazából soha nem akarnának fájdalmat okozni a másiknak. Olyan szinten együtt működnek, hogy haragjuk is inkább önmaguknak szól, nem a másiknak.
Érdekes, de valahogy ezt érzem. Még ha távoli ismerősökhöz megyünk is, függetlenül az anyagi helyzettől, attól, mit tudok róluk, vagy mi az amit tudni engednek, az otthonnak van egy kisugárzása. Mesél arról, hogy hogyan élnek a benne lakók. És jó ott lenni, ahol van szeretet, igazi otthon.
Oldal ajánlása emailben
X