egy beszélgetés margójára
2010 június 16. | Szerző: szenilis
Ismét nem kommunikálunk, de már megértettem, hogy talán jobb is így. Bennem már nincs meg a kényszeres igény rá, te pedig valami miatt folyton inkább menekülőre fogod.
De az az ebéd sokat jelentett számomra. Egyszer talán – ha addig nem válok végképp embergyűlölővé – még lehetünk barátok. Úgy éreztem, fontos neked a véleményem, érdekelnek a gondolataim.
Sajnálom, hogy túljátszmáztuk a végén, és elmaradt a konklúzió levonása. Mert szerintem a lényeg, hogy ne a másikban találd meg önmagad, ne ahhoz képest létezz, ne abba kapaszkodj. Nehéz ügy. Sokkal egyszerűbb belemenekülni és feloldódni a szenvedélyben, mint elhelyezni a világban önmagad, és rájönni, mi az, amire tényleg vágysz. Megnyugtatóbb a másik szemében csodálni magad, mint szembesülni azzal, milyen is vagy valójában. Könnyebb rázúdítani a bánatod a szerelmedre vagy kiélni haragod rajta, mint belátni, hogy a te életedet és problémáidat, a napi kis szarságokat neked kell megoldanod. Persze jó az, ha van valaki melletted háttérországként, de én pont a mi kapcsolatunkból tanultam meg azt, hogy nem nőhetsz rá a másikra, mint a repkény, neked kell a várfalnak lenned. A helyeden lenni, képben önmagaddal, szilárdan és keményen.
Mondom mindezt még most is, amikor sorra jönnek a napi szarságok, és szívem szerint elmenekülnék. Régebben ilyenkor őrült vágy fogott el, hogy melléd bújjak és átszeretkezzük a délutánt. Mostanra megtanultam, hogy nincs támasz: szembe kell nézni a problémával, megküzdeni vele, aztán tudni elengedni, ahogy tettem azt veled is (nagy sokára). Nem egyszerű, de le kell tudni tenni a gondokat, bánatot, levonni a tanúságot, és szépen felcímkézni: „én megtettem mindent”.
Néha segít, ha van egy B terv is, néha azonban csak elvonja az energiát attól, amire ténylegesen koncentrálni kellene.
Aztán ha nagyon nem megy a megoldás, és elengedni sem tudom a problémát, elkezdem összeszedegetni azokat a dolgokat, amik ténylegesen fontosak az életemben. Ilyenkor döbbenek rá, hogy milyen kevés az az ember, akinek a szeretetére mindig számíthatok. A gyerekeim, kicsit a férjem szüleim, nagyszüleim és testvérem. Az emberek nagy része csak követel, kihasznál. Alapvetően néha csodálom, hogy a faj még mindig létezik, annyi gonoszság és rossz van az egyes egyedekben, hogy csoda, hogy eddig ki nem irtottuk egymást.
Hát, nem tudom. Néha arra vágyom, hogy teljesen függetlenedjek a külvilágtól, remeteként elvonulva éljek a macskáimmal.
az univerzum üzenete
2010 június 8. | Szerző: szenilis
Ma elbuktam egy munkát. Nem az első eset, nem is az utolsó. Mégis szarul esik.
Érdekes dolog ez. Nagy kedvencem rosszabb pillanataimban Kornis Vigasztalások könyve: ő ír a rossz fordulatról, ami már nehezen is jön össze, és kínlódás az egész. Azt hiszed, ezt akarod, ez a jó neked, de csak küzdesz értelmetlenül és vég nélkül. Na ez pont olyan volt. Azon gondolkodtam, hogyan farolhatnék ki belőle, napi szinten nyomasztott, sőt, már a kezdetekkor azt éreztem, hogy nem éri meg, és most visszavonták a megbízást.
Akkor miért bosszant? Boldognak kéne lennem. Hát, nem tudom. Azt hiszem, ahogy öregszem, egyre fontosabb az idő és az energia, melyből feleslegesen öltem túl sokat ebbe a munkába. Egyre inkább érzem, hogy fogy, és azt a keveset jól akarom tölteni. Minőségi élet, szabad döntések. És a minőségin most nem az anyagi jólétet értem, e körben Máraival értek egyet: nadrágod egy legyen, de az vászon, mindig tiszta és kényelmes. Bár nem ez a szint, amit élek, de erre vágyom, efelé akarok közeledni.
Ez a hír az átbeszélgetett délután után, melyet – bár a végén nem úgy tűntem – rendkívül értékes időnek éltem meg, olyan számomra, mint egy megerősítés: az élet könnyű, súlytalan, és alapvetően az egyensúly felé törekszik. Már ha hagyjuk. Hallgatni kell a megérzéseinkre, felszívni a jót és elengedni a rosszat. És valahogy úgy viszonyulni az emberekhez, mint a nadrágokhoz: kevés legyen körülötted, de az minőségi.
az első csók
2010 június 7. | Szerző: szenilis
hát megtörtént.. az én bolondos kislányom megkapta élete első csókját.
Apjával ellentétben én inkább meghatott vagyok, mint rémült. Ez a dalocska jár az agyamban, melyet égre-földre nem találtam tegnap, így csak énekelgettem a kicsinek, míg el nem aludt.
Mert még engem is megbizsergetett az ő kis kalandja. Egy barátunk töltötte nálunk a hétvégét a családjával, és a kisfia szintén 8 éves, akár a lányunk. Egész délután együtt lógtak, mint mindig, ha összefutunk, bicajoztak, sakkoztak, horgásztak és rohangáltak, majd egyszer csak megjelentek olyan arccal, mint aki akar mondani valamit, de egyik sem szólalt meg. Mi anyák persze elkezdtük vallatni őket, hogy mit tettek már megint, mire csak kuncogás volt a válasz, aztán a kissrác megszólalt: ” Valami undorítót csináltunk” mire a lányom: “Ne mondd el!” De ekkor már nem volt menekvés. Kibökték, hogy csókolóztak.
Nem tudtuk, hogy nevessünk vagy sírjunk, aztán elütöttük a dolog élét valami bohóckodással. Azért mikor vége lett a vendégeskedésnek, én leültem a csajszival egy kicsit, hogy hogy is van ez. Tárgyilagosan közölte: Ő az új szerelmem.
Annyira édes és számára olyan természetes ez.. kis ösztönlény mint én voltam. Szeret és nem lehet nem szeretni. Kis érzelemgombóc. Úgy szeretném, hogy ez így maradjon, hogy ne érje soha csalódás, hogy mindig szeressék..
Magam adom
2010 június 2. | Szerző: szenilis
Pénteken úgy alakult, hogy szombat estére Quimby koncertre terveztünk menni. Apa távol, dolgoz, gondoltam miért ne. A csajsziknak is szükséges egy kis művelődés.
A gyereknap miatt kicsit fenntartásaik voltak, de mikor meggyőztem őket, hogy minden jó beleférhet egy napba, nem tiltakoztak. Hangolódásképpen jó másfél órát hallgattuk őket a neten.
Ember tervez, isten végez – kicsit máshogy alakult a program, amit nem is bánok. De ma egész nap ez a dal járt a fejemben. Magam adom. Újra meg kellett hallgatnom.
Hogyan férhet 4 percbe ennyi érzelem, ennyi szenvedély? Teljesen felkavart. Beleborzongtam. Nyűgös vágy lett rajtam úrrá, akarni valami elérhetetlent, valami őrjítő, elemésztő, pusztító és újjáépítő szerelmet. Lángolni, tépni, marni, szakadni, sírni, pihegni, álomba szenderülni.. Kilépni önmagamból, a mindennapi rohanásból, újra 20 évesnek lenni, koncerten tombolni, lopva csókolózni, fűben hemperegni, virágot lopni, hajnalban hazatérni.. élni, szeretni, gondtalannak lenni, önmagamnak lenni..
Mert tudnék én ilyen is lenni, még most is, sőt, talán ez vagyok igazából én, és a komoly üzletasszony jelmez csak egy álca, játék, amin jót nevetünk. Belül az a kis hülye fruska még nem olyan régen azt is el tudta hinni, hogy őrülten szeretik és kívánják, és úgy tudta magát adni, minden szemérem és fenntartás nélkül, hogy szinte átlényegült a szeretkezésben..
De pofonvágott a valóság. Ez van. Napi rutin, hajtás, tárgyalások, egyeztetések, felelősség, felnőtt lét. Őszintétlenség, kishitűség, küzdés. Nem csoda, ha néha kitörni vágyunk.
De koncertre azért még mehetünk..
hát, nem tudom
2010 május 28. | Szerző: szenilis
Néha olyan intenzitással törnek rám az érzések, gondolatok, és a közléskényszer.. annyi minden történik, és az idő úgy rohan el felettünk, mint egy gonosz tündér..
Minden, amit valaha kimondtam, őszinte volt abban az adott pillanatban, de lehet, hogy mostanra hazugsággá vált.. minden, amit állítottam, tény volt, de mostanra fikció.. hogyan is ismerhetne meg bárkit az ember, állíthat bármit meggyőződéssel, ha bizonyos szempontból vagy bizonyos idő múltán rájön, hogy az ellentettje igaz? Mint egy kirakó: minél több elem kerül a helyére, annál inkább absztrakt képnek tűnik..
Vannak jó pillanataim. Ekkor azt érzem, hogy az egész élet egy játék, és minden probléma benne csak egy forduló, és ha elég ügyes vagy ehhez a szinthez, bármilyen kényelmetlen a szituáció, tudod felűről látni és röhögni rajta. A sorsod súlytalan, hiszen bármit megtehetsz, minden csak a te döntésed. Nem okolhatsz senkit és semmit, hisz ha nem lenne jó számodra ahol vagy, felállhatnál és elmehetnél, de ezt eddig nem tetted. ÉS NEM AZÉRT NEM TETTED, MERT NEM TEHETTED, HANEM MERT GONDOLKODTÁL, ÉS RÁJÖTTÉL, HOGY A HELYEDEN VAGY. Ahogy megteheted azt is, hogy ne vedd fel a telefont, vagy ne rakd arrább, amit nem akarsz. A te döntésed. Bár minden döntésnek következményei vannak, amiket vagy végiggondolsz, vagy egyszer rádszakadnak, és lehet, hogy nagy szarban leszel. De ez is a te döntésed, hogy mit vállalsz be és mit nem. Azt hiszem, innen kezdődik a személyiség, az egyéniség, az érettség.
Méder Áron könyvét olvastam, aki körbehajózta a földet. Csodálattal vegyes irigység keveredett bennem. Holott ez is csak egy döntés, egy elhatározás, aztán pedig a küzdelem a kivitelezésért. Mert problémák még egy ilyen nemes és szép cél közben is vannak. A felénél tartok. Remélem lesz válasz. Egy magányos és küzdelmes kaland biztosan közelebb viszi az embert önmagához, ahhoz, hogy mi is ennek az egésznek az értelme.
De lehet, hogy nem. Lehet, hogy minden emberi élet magányos kalandtúra a föld körül a saját kis lélekvesztőnkön, és az egésznek semmi értelme. Bármilyen utat is jársz, mindig csak a következő kikötőt kell várni, feltankolni friss vízzel, élelemmel és élményekkel, és indulni szépen tovább. Közben pedig megoldani a problémákat, és megpróbálni jól érezni magad, élvezni az utazás minden percét. Rácsodálkozni arra, hogy mennyi gyönyörű dolog van a világon és kerülni a veszélyes vizeket. Azért, hogy ha megérkezel, elmondhasd: szép utam volt, és nem hagytam sok kárt magam mögött.
álomfejtés
2010 május 10. | Szerző: szenilis
Furcsa dejavu érzésem volt ma. Éppen elalváshoz készültünk a csajokkal, és kicsit feszült voltam, mert megint megcsúsztunk időben, és ekkor derült ki, hogy holnap ráadásul dolgozat, és nem készültünk. Nem voltam velük túlzottan figyelmes. És ahogy egyre inkább hergeltem magam, bevillant egy kép. Egy álom. Amikor ugyanígy, teljesen kiakadva fektettem le a gyerekeket, és annyira értelmetlennek láttam az életem, a folytonos küzdést, hogy álomba sírtam magam. Arra ébredtem, hogy az exvaj áll az ajtóban, és nincs tovább. Értem jött, de én arra keltem, hogy nem kelek fel többet, meghaltam. Picit zavaros, de mivel az egy érzet csak, ne várjunk benne sok logikát.
Viszont baromi impulzív érzés volt, és nem nagyon tudtam először hova tenni. Próbáltam rájönni, hogy miért pont most tört rám ez az érzés. Összességében elég mozgalmas volt a hétvége, nem mindig pozitív, de nagyon elgondolkodtató.
A péntek meglepően hatékonynak és csendesnek indult, bár bejelentkezett egy régi rajongóm, de sikerült gyorsan és súrlódásmentesen lerázni. Úgy látszik, ő is eljutott oda, hogy már csak az eszemért szeret. Még a mesterek is beígérkeztek hozzánk, és jöttek is. Túltettem magam azon, hogy elmerüljek kedvenc segítségem szép szemeiben, belehúztam és végre kitakarítottam itthon. Mit mondjak, nem kis kupleráj volt, hiszen már 2 hete annyit dolgoztam, hogy szinte csak aludni jártam haza. Rendesen el is úsztam, és már késve mentem a csajokért, és további olyan dolgokat vállaltam be, amit előre nem terveztem. Így mikor egy teljesen érdektelen ügyben hívott este 6-kor egy ügyfél, a telefont leengedve üvöltöttem le a csajszikat. Még fél füllel hallottam, hogy beszél, de mire a fülemhez tettem a telefont, már lerakta. Egy gonddal kevesebb. Mi pedig végre el tudtunk indulni, hogy pót-anyáknapja keretében meglepjük anyósomat. Amit teljesen magamtól találtam ki és szerveztem le, mert láttam a drágán némi sértettséget a múlt hétvégén, amikor családom összes nőtagját megköszöntöttük.
Szóval anyósomék, majd irány a családi-baráti buli keresztszüleimnél. Mire este 10-re megérkeztünk, picit már leamortizálódott a társaság, de mikor mindeni elvonult aludni, még mi 2 órát beszélgettünk unokahúgom férjével. Ezer éve ismerjük egymást, régebben, mint párjainkat, akiket egyébként egymásnak köszönhetünk. Nem volt mindig zökkenőmentes a kapcsolatunk, bár tipikus férfi-nő barátságnak indult, néha szexszel, de ha egyszer nekifogtunk, mindig teljesen őszintén meg tudtunk beszélni mindent. Most is téma volt a párkapcsolatunk, hogy sehol nem fenékig tejfel az élet, és nem kevés elfojtott vágy van bennünk, de persze a gyerekeink az elsők mindkettőnknek, és ő nem keveset hajlandó tűrni a családi béke érdekében. Teszi mindezt úgy, hogy világ életében nagy kujon volt.
Másnap délelőtt mi anyukák különprogramot szerveztünk a gyerekekkel, és csak 5-re értünk vissza. Ekkorra megérkeztek nagybátyámék is, sőt, nagybátyám konkrétan már el is ázott, nem kicsit. Végtelen jó humorú ember, nagyon kedvelem, de most folyamatosan sértegetett. Célzásokat tett a koromra és a súlyomra, úgy hogy az este végére már kerültem. Csak másnap reggel, a másnapos kávé-cigi-kézremegés közepedte állt össze a kép: hiszen olyan mint én. Baromi nagy rajta a nyomás, ezerrel pusztítja önmagát, és eljutott arra a szintre, hogy ő már bárkinek a fejéhez vághat bármit, nem számít mennyire bántó, és hogy van-e benne igazság vagy sem. Mert már semmi nem számít.
Szóval szinte kellett az egómnak, hogy mikor hazaértünk, beugorjon hozzánk egy barátunk, akinek állítása szerint én vagyok a nő az életében, és bárhol és bármikor akarna engem. Mentségemre szóljon, ez már az előtt kezdődött, hogy a férjemet megismertem volna. Ő már akkor is őrülten szerelmes volt belém, ő pedig nekem az egyik legjobb barátom volt. Az idő eljárt felettünk, én családanya lettem, ő életművész, és még mindig 3 évvel fiatalabb. Megható, hogy még mindig hogy tud lelkesedni.
Aztán meglátogatott a barátném a lányaival, és lelkiztünk egy picit. Próbáltam rájönni, hogy mi bajom is lehet a világgal, az életemmel, főleg, ha arra gondolok, ő mit élhet most meg egyedül, elhagyottan. Bár ha jobban belegondolok, én is mindig magányos vagyok, a különbség csak annyi, hogy ő már konkrétan tudja, hogy nem is számíthat a párjára, míg én folyamatosan azzal verem át magam, hogy igen. A beszélgetés végére ő lett az optimista: hiszen azt kezdhet az életével, amit csak akar.
Hát, nem tudom. Néha azt gondolom, hogy tényleg ez lenne a jó: bárkinek nyugodtan bármit a fejéhez vágni, nem törődve a következményekkel, ágyba bújni azzal, akit megkívánunk, és mindig megtenni azt, amire vágyunk. Kérdés hova vezetne hosszútávon ez az örökké világvége hangulat. Vagy nem kell aggódnom, csak annyiról szól az egész, hogy néha intenzívebben élem meg a kapuzárás előtti pánikot? Ebben az összefüggésben már sokkal érthetőbb az álom..
esti mese
2010 május 5. | Szerző: szenilis
ez nálunk még mindig egy szentség. Születésük óta úgy alszanak el a lányok, hogy gagyogok nekik valamit, és ahogy nyílt az értelmük, kerültek elő a jobb-rosszabb mesekönyvek. Emiatt szinte nincs olyan este, hogy ne mesélnék, és büntetésnek veszik, ha esetleg fáradtságra hivatkozással ki akarom kerülni az olvasást. Abba nem is akarok belemenni, hogy milyen silány könyvekhez lehet hozzájutni horror áron, hiszen olyan sok régi és új jó könyv van.
Először az én kedvenc könyveim voltak topon: A sün, akit meg lehet simogatni, Vidám mesék, Filemon és Bonifác, A kisvakond-sorozat, Pöttyös Panni, Janikovszky-könyvek – mostanában már a felnőtt szekció is. Nagy kedvenc volt a Tavak és erdők könyve Wass Alberttől. Aztán néha gyöngyszemre akadtam a kortársak között is: Fiókmackók, a maga bájos humorával, és most, legnagyobb meglepetésemre, nagylányom vett ki a könyvtárból egy –szerintem – felnőttmesét Boszorkányos mesék címmel.
Vagy bennem nem múlt még el a gyermek, vagy nem is igazán mese ez a könyv. Egy szépséges és szomorú boszorkány mesél magáról, a világról.. Arról, hogy minden vándor belébolondult, aki megfordult erdőszéli kunyhójában, és hogyan csúnyult meg, mert az az egy nem szerette viszont, hogyan gyógyította meg bánatából a szerelmét virágokkal és madárcsicsergéssel, és hogyan jött rá, hogy el kell engednie, mert az másra vágyik.. hogyan engesztelte ki az esőt, aki már azt hitte, nem szereti, pedig csak szomorúságában nem vette észre. Mesél arról, hogyan kaptak nevet a virágok és helyet a madarak a világban, milyen tragikus volt a hold vágyódása a nap után, ahogy szomorú véget ért a mókus és a vakond szerelme is. Mesél a sünről, aki nem tudta, kicsoda, a csillagról, aki nem tudta, hogy hívják, a felhőről, aki nem akart eső lenni, és a halról, aki nem akart többé a vízben élni. Mesél az elveszett tárgyak napjáról, melyet minden évben megtartanak – ahogy lehetne meg nem írt levelek és eldobott szerelmek napja is. Megtudjuk, hogy miért nem akart boszorkány lenni, és a minden jó, ha a vége jó: találkozik a Fekete Világkerülő Emberrel, akitől megtanulja, hogy mi a fekete, és aki megtanulja tőle, hogy vannak színek. Így lesz boldogság az erdőszélen és az erdő közepén is.
Hát, nem tudom. Néha még képes vagyok elhinni, hogy a jó boldogan élhet, míg meg nem hal, és a gonosz elnyeri méltó büntetését. Reménykedek benne, hogy az élet valóban lehet olyan egyszerű és tiszta, mint a mesékben. Lehet, hogy csak bennem van a hiba, amikor nem így érzem.
zigóta állapot
2010 április 27. | Szerző: szenilis
Nem mondhatom, hogy sűrűn, de időről-időre rám tör. Ilyenkor nem vágyom másra, csak hogy összekuporodjak, kicsit sírjak, és legalább 12 órát aludjak. Ilyenkor nincs értelme semminek, minden kilátástalan, megoldhatatlan, megváltoztathatatlan, és múlandó.
Tegnap már ébredéskor kezdődött. Nyomasztottak a munkahelyi gondok, úgy éreztem, túlvállaltam magam: időben sok a feladat, szakmailag olyan részt érint, amivel régen foglalkoztam és sokat változott. Önértékelésem a munka terén egyébként is mínuszban van, köszönhetően a hatóságok és társszerveik kollegiális együttműködésének.. Mindemellett most már muszáj ügyfeleznem, ami nem más, mint a Mónika show biztonsági őrök nélküli kiadása..
Kell ez nekem? Hiszen ennyire már a pénz sem számíthat. Másrészt épeszű ember semmi pénzért nem vállalná. Csak egy ilyen balek, mint én, aki nem tud nemet mondani.
Ráadásul vasárnap odáig vetemedtem, hogy még olvastam is. Anna Gavalda: Szerettem őt. Viszonylag egyszerű cselekmény, a férj otthagyja feleségét a két gyerekkel egy másik nő miatt, a szerelemért.. már-már mindennapos. Ám ekkor az após elviszi az otthagyott nőt és a gyerekeket a hétvégi házba pihenni, és előkerülnek a csontvázak a szekrényből. Kiderül, hogy miért is olyan érzéketlen – vagy annak tűnő – a férfi, és hogy volt egy nő, egy szerető, akivel tudott más is lenni.. lehetett volna jobb élete, ha be meri vállalni a döntését..
Felbosszantott a könyv. Nagyon tetszett maga az írás, mégis dühösen tettem le. Két ember valóban sokat változtathat egymáson az együttélés alatt, de gyökeresen nem fordulhat ki egyik sem önmagából. Ha valamelyik mégis elnyomja saját énjét, az előbb-utóbb visszaüt.
Másrészt egy új kapcsolat adta boldogság csak időleges, és pont azért olyan euforikus, mert csak ünnepnapok vannak, minden nap ünnepnap, amit egymással töltünk.. de minden normális emberben megfogalmazódik a vágy a hétköznapok iránt is. Egyre többet akarunk, mint a szerető is: a mindennapokat. Azok azonban küzdelmesek, néha unalmasak, de egy idő után biztosan megölik a lángolást. Akkor már az egész nem is jó? Szálljunk ki és ismét kezdjünk új életet? Dobjuk el, mint egy kinőtt ruhát, és válasszunk másikat? Vagy sajnáljuk, hogy nem tettük? Hát, nem tudom..
Aztán folytatódott a reggel nagylányom értelmetlen és indokolatlan kiborulásával. Azt hiszem, beléptünk a kiskamasz korszakba, és ettől szenvedett az egész család már a hétvégén. Néha nem tudom, hogy dühös legyek rá, vagy csak sajnáljam, amiért szenved, de nagyon nehéz vele..és nagyon nehéz neki is. De lehet, hogy csak fáradt, és szeretethiányos, és soha nem vagyok ott neki olyan mértékben és mennyiségben, ahogy kellene..
Na és ezt vágták az orcámba tegnap a szülőin is az okos tanító nénik, akik szerint a kicsi nagyon jó képességű, kár hogy a hülye karrierista szüleik nem törődnek vele, és hagyják, hogy mindenféle különórákkal még szét is aprózza magát .. csendesen megszólalt bennem a kisördög, hogy talán ők azok, akiknek tanítaniuk kéne, nem pedig nekem nekiállni az alapoktól kezdve este 8-kor.. vagy talán felkelthetnék és fenntarthatnák az érdeklődését órák alatt a tanulás iránt, hogy ne utáljon ide bejönni.. én még imádtam az általános iskolát..
De alapvetően velük is empatikus vagyok, mert hát nagy létszámú osztály, és igazából nem gond, ha csak másodikban tanul meg a gyerek írni-olvasni..mert másnak mindig lehet kifogás..
Ezeket próbáltam a drágával is megbeszélni, és ekkor jöttem rá, mennyire más szinten működünk. Miért van az, hogy számomra a családtagjaim igényei mindig az enyémek előtt vannak, míg a férfiaknak természetes, hogy az első az ő életük, és csak aztán érdekes a környezetük – már ha nem túlzottan zavaróak – ..
Mindenesetre a tegnap estét egészen jól levezényelte helyettem, mert én szabályosan beájultam. Előbb dühöngtem, aztán nem szóltam, aztán sírtam, majd végigdőltem az ágyon és elaludtam. Úgy éreztem, teljesen tele vagyok. Nem bírom tovább. Aludni kell, energiát gyűjteni, mert ezt a nagy rakás szart a végén úgyis nekem kell eltakarítani. De most nem bírom. Hagyom, hogy szétessen, aztán majd elemeiből összerakom. De ehhez erő kell. És idő. Meg energia.
Be kell látnom saját működésem korlátait. Mert nem tudok elmenekülni az életemből, és nincs is értelme.
végre péntek
2010 április 23. | Szerző: szenilis
Még előttem egy dolgos munkanap, de legalább tegnap óta már nincs nálunk apósom, aki a ház körüli teendők végett maradt segíteni.
Hát, nem tudom. Én alapvetően mindenkivel megtalálom a közös hangot, bárkivel tudok beszélgetni, de tőle egész héten menekülhetnékem volt. Van benne valami furcsa kettősség: mintha egyszerre lenézne, keresné a hibát bennem, és ezzel egyúttal saját kisebbrendűségi komplexusát próbálná kompenzálni. De igazából nem is akarom megérteni, mit miért csinál, sokkal érdekesebb, hogy kis családunk miért borult ki ennyire.
Mert igaz, hogy otthon és a munkában is hülyére hajtottunk(-tam) a héten, de nálam ez már mindennapos, emellett tudok a családom többi tagjával türelmes lenni, kezelni a hülyeségeiket, megoldani a problémáikat, és mindezt még jókedvvel is teszem.
A héten viszont képtelen voltam a páromhoz odabújni, a nagylányom kapcsán úgy éreztem, ismét beütött a kiskamasz időszak, és a kicsi, akire egyébként ez nem jellemző, átment hiperérzékenybe.
Ez odáig fajult, hogy szerda este néma veszekedést adtunk elő drága férjemmel, annak apropóján, hogy miután apósom bejelentette, hogy most már olyan késő van, hogy ő vacsorát sem kér – értsd: ha olyan szar háziasszony vagy, hogy nyolc előtt nem tudsz kaját tenni a család elé, én inkább tüntetőleg éhezem – majd megvárta, hogy én is asztalhoz üljek, bejelentette, hogy megy lefeküdni, és egy perc múlva kétségbeesetten hívott, hogy mit kezdjen az ágyán lévő ruhákkal. Ekkor én az első aznapi falattal a számban felpattantam, de vélhetően önkéntelenül forgattam egy kicsit a szemem, mire a drága hangosan kiakadt, hogy mi bajom van. Erre én felháborodtam, hisz szóltam én egy szót is? Majd az este hátralévő része duzzogással telt. És valahogy nem érti, hogy ilyenkor miért nem veszem jó néven azt sem, ha hozzámér.
Nagylányommal még szerda reggel jutottunk odáig, hogy közöltem vele, én mostantól egy szót sem szólok hozzá, úgy megsértett. Még karácsony előtt beleszerelmesedett egy kabátkába, amit apja akkor és ott nem vett meg neki, amiből nagy sértődés lett. Ezért hát anya pár nap múlva visszament, megvette, és aztán volt nagy boldogság szenteste, amikor a fa alatt megtalálta.
Amikor a reggeli hiszti közepette kiborult, hogy mit vegyen fel, eszembe jutott, hogy eljött a kiskabát szezonja, mire nagy nehezen magára húzta, és könnyek között morogta, hogy ez egy rakás szar, nagy rá, úgy néz ki benne, mintha az én cuccomat nyúlta volna le. A műsor persze közvetlenül apósom előtt zajlott, amikor már szinte teljesen elkéstünk a suliból.
Tudom, nem indok, hogy más helyzetben ezt tök jól kezeltem volna, akkor és ott elbuktam, és maradt a gyerekes sértődés, amit egészem a délutáni, már röhögős “De anyu ne haraguudj, úúgy sajnálom…” -ig bírtam, még egy kicsit morogtam és elvittem őket fagyizni.
A maga sajátos módján a kicsit is megviselte ez a hét: szinte csak morogtam vele, és láttam a kis arcán, hogy nem érti, és egy idő után nyeli a könnyeit. Azt hiszem, ez volt a legkegyetlenebb.
De tegnap este már béke és nyugalom: csak mi hárman csajok, egységben tevékenykedve, beszélgetve, majd összebújva.. Reményeim szerint még megejtünk egy nagybeszélgetést drága párommal is a hét viszontagságait feloldandó, és este pizza, csajosmozi, ejtőzés…
groteszkia
2010 június 17. | Szerző: szenilis
Dolgoznom kéne. Nyári zárás előtti őrület odabenn, kezdődő befőzési szezon és számos kerti munka itthon. Család most nincs, úgyhogy nem bírom megállni, hogy ne használjam ki, hogy csak enyém a kanapé és a távirányító. Elcsábultam. Képes voltam végig nézni az egész esti kínálatot, talán azért, mert egyébként alig nézek tévét, ha mégis, átlagban 5 percenként fel kell ugranom valaki nyűgje miatt.
De rájöttem, hogy nem veszítettem semmit. Az elmúlt két este összes filmjét láttam már, és bár baromi jóképű Patrick Swayze szörfösként a Holtpontban, már én is elmúltam 14.
A legmegrázóbb mégis a hírek volt. Politizálni nem is szeretnék – arra elég a cím – , de azt hiszem, igazolódni látszik a korábbi bejegyzésemben kifejtett katasztrófa-elmélet: az emberiség lassan kiírtja önmagát a hülyeségével. És mindezt egy kacér mosolyú kislány adja elő: 15 halott, 12 eltüntek.
Majd a tudósítás: és további özönvizet várnak holnapra. Várja a fene. Esetleg várható, vagy számítani kell rá.. Miért is várunk akkor választékos beszédet a mindennapokban? A vicces az egészben, hogy most olvastam a Stahl-interjút: nem elég, hogy okos, sikeres, de normális gondolkozású, dekoratív, de nem kuncogta végig ha tragédiát közölt, választékosan fogalmazott, és mindemellett baromi jó orgánuma volt.
Hát, nem tudom. Néha úgy vagyok a világgal, mint a bácsika a chio-hagyományos reklámban: kár, hogy azokból a régi jó dolgokból már nem maradt semmi. És szerintem ő sem csak a nagymamára gondolt.
2010.06.16.
Oldal ajánlása emailben
X