Mindent Apámról
2010 október 1. | Szerző: szenilis
Most megint nincs jól. Pedig a múlt héten hívott. Ami azért érdekes, mert kb. évente egyszer hív. Jegyzem meg, ingyen beszélhetnénk. De egyikőnk sem az a csevegő típus. Vagy csak egymással nem. Vagy nem tudom.
Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, nem egyszer csak onnan tudtuk, hogy voltál otthon, hogy az éjszakai mosdóra menetel közben láttuk a cipődet. Távolról istenítettelek, apát, a hőst, aki korábban festett, motorozott, mozigépészkedett, vitorlázórepült, aki reggeltől estig dolgozik, aki beutazta kereskedelmi útlevéllel a világot. Néha hallottam világmegváltó kirohanásaidat a rendszer, az impotens cégvezetés ellen, majd maradt a küzdés, és később a csendes beletörődés, majd belerokkanás. Sajnos egészségileg szó szerint.
Nem nagyon szóltál bele a nevelésünkbe. Mindössze egyszer csaptál a fenekemre, mikor három évesen többszöri felszólítás ellenére is átmásztam a bakelitlemezeken négykézláb. Az első nagy beszélgetésünk 16 éves koromban volt, amikor megkértél, hogy üljek le veled nézni egy kicsit a vizet. Picit be voltam tojva, mert otthon akkoriban mindig állt a balhé a pasizásaim miatt, de az megnyugtatott, hogy ha bármi bánatom volt, mindig a vízpartra mentem le én is. Leültünk a nádasba ketten, és akkor azt mondtad – te, aki olyan prűd vagy, hogy meztelenül sem láttalak soha- :
– Lányom, a nemi életed lassan tönkreteszi a nemi életemet. Nem tudnánk ezen valamit változtatni?
Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak, nem tudtam a megoldást a problémára, de végtelenül jól esett, hogy felnőttként kezelsz és emberszámba veszel. Azóta is nagyon ritkán, de mindig életemnek a kritikus pontjain kerül sor egy-egy nagy beszélgetésre. Kölcsönös szemérmünknek és tapintatunknak köszönhetően ekkor sem öntjük a másikra a problémát, de szavak nélkül is tudjuk, mit érez a másik. Mint amikor azt mondtad:
– Megperzselheti magát az ember házon kívül, de lényeg, hogy mindig otthon égjen el.
Szerintem te is tapasztalatból tudtad, miről beszélsz. Nem véletlenül volt anyánk olyan féltékeny egy időben, hogy még én is megszülettem. Lánynak. Legnagyobb bánatodra. És nem is lett harmadik, aki fiú. De te maradtál, és maradt a héjanász kapcsolatotok, melyben két különböző értékrendű ember 35 év alatt sem tudja elfogadni egymást, és nem tudnak létezni egymás nélkül. Tudom, mert anyu tőlem megkérdezte hatéves koromban, hogy ha elválnátok, kihez mennék, mire én azt mondtam, a Körösnek. Tudom, mert láttam, hogyan kaptál sokkot és váltál tehetetlenné, amikor balesetezett, és kellett nekem 14 évesen gatyába ráznom a családot. Tudom, mert anyu engem hívott sírva, hogy elindult hajnalban Pécsre egyedül és eltévedt, amikor téged rákkal műtöttek és válságos volt az állapotod. Több mindent láttam és éreztem, mint te gondolnád.
Nézem magam a tükörben. Ugyanaz a száj, duzzadásra hajlamos szem, arcforma, mosoly, mint a te fiatalkori képeiden. Ugyanaz a naivitás, hit az emberekben. Ezt mind tőled kaptam. Ahogy azt is, hogy szeretek menni, jókat enni és inni, kipróbálni új dolgokat. Eszembe jut, hogyan vallottam be neked titkos prágai hétvégémet, amikor megtaláltam egy általad készített fotót, melyen ugyanabból a szögből fotóztad az Európa Szállót mint én.
Szavak nélkül is megértelek, mégis olyan jól esik, ha néha beszélgetünk. Csak mosolygok a dühkitöréseiden, tudom, hogy csak a pillanatnak szól, hiszen így működök én is. Tudom, hogy mindig a jószándék vezet, még ha mások ezt nem is látják. Csodálom a tehetségedet és kitartásodat, melyből én csak az utóbbit örököltem. Meghatódom, ha te meghatódsz, mert ebben is hasonlítunk. Talán én keményebb vagyok egy kicsit. De nagyon szeretlek. Még egyszer boldog születésnapot, Édesapám!
2010. szeptember 24. – Apu 60 éves
les miserables
2010 szeptember 7. | Szerző: szenilis
Mindenkinek a maga nyomora a legelviselhetetlenebb. Nekem pedig hogy meg kell hallgatnom másokét, és megpróbálni megoldani.
Néha olyan szépen érvelek, hogy már-már magam is meghatódom, és rájövök, hogy ebből kellene élnem..de sajnos ebből élek – már amikor nem esik meg a szívem azon, aki elkezdi mondani, és mondom azt, hogy nem tartozik semmivel a végén. De néha sok. Mert legyen szó akár több milliós cég vezetőjéről, akár eladósodott szoc. segélyesről, vannak ügyek, amikor tudom, hogy nincs megoldás. Olyan a probléma, vagy maga az ember, hogy nincs remény a változtatásra. Van úgy, hogy már előre látom vagy sejtem a tragédiát, de nem tehetek semmit. Ez az én nyomorom.
Általában más a helyzet a barátokkal. Ott megpróbálom őszintén láttatni, hogy mi jöhet, és hogy nincs mese, ezen át kell esni. Nem tudunk mást tenni, mint elfogadni a dolgokat, ahogy jönnek, és megpróbálni jó képet vágni hozzá. És csak remélni merem, hogy nem csak meghallgatnak, de hallgatnak is rám.
Aztán vannak olyan beszélgetős esték, amikor sikerül bölcsre innom magam, vagy úgy felháborodok, hogy keresetlen prófétaként osztom az észt. Ez a legrosszabb. Ezt mindig megbánom. Mert hát mi jogom is van nekem ahhoz, hogy tanácsokat osszak, és így vagy úgy kívülről befolyásoljam mások életét?
Hát, nem tudom. Néha azt gondolom, azért olyan kiegyensúlyozott mostanában a magánéletem, mert ott már nem akarom és nem is tudom meglátni a problémákat. Pedig ha keresném, biztos lennének is.
Így legfeljebb a szexhiány tör rám néha. De minden megoldható, akár kompromisszumok, árulás hisztik és hazugságok nélkül is. Magad uram, ha szolgád nincsen. Előnye, hogy az életkorral egyenesen arányosan javul a fantázia, nincs fejfájás, határidős munka vagy felesleges lelkizés.
zárszó
2010 augusztus 27. | Szerző: szenilis
Hallottam egy interjú részletet egy mai magyar drámaíróval, akit arról faggattak, hogy van-e manapság ennek a szakmának létjogosultsága. Magamban erősen helyeseltem, hiszen én kifejezetten szeretem a kortárs színházat, különösen, ha az emberi kapcsolatok boncolgatása a téma, és nem öncélú művészi ömlengés.
Persze gyorsan tovább is gondoltam a történetet: regényíró kitartás – és tehetség – híján már nem leszek, de az elmúlt időszak néhány dialógusa megérdemelné, hogy papírra vessem.. Az élet ugyanis, ha még nem tűnt volna fel, meglepőbb dolgokat tud produkálni, mint azt képzelnénk.. és az én kis életem mindig is ilyen volt. Legutóbb a Keserű méz és az Édeshármas négyesben – vagy inkább néha ötösben – játszott változata.
Lehetne Bergmann-i, borongós és fájdalmas, vagy mint Woody Allen az Annie Hall-ban: kifigurázva a szereplők komplexusait és defektjeit. Azzal, hogy mások szájába adja a már elhangzott mondatokat, szinte felülemelkedik a kapcsolaton, túllép rajta és már csak kívülről nézi. A gond csak az, hogy nem tudnék nem plagizálni, ahhoz meg túlzottan szemérmes vagyok, hogy teljesen őszinte legyek.
Úgy hozta a sors, hogy mostanában beszélünk. Nem vágyom rá, de jól esik. Azt hittem, már túl vagyunk azon, hogy feszegessük a másiknál a húrt, és meg akarjuk tudni, hogy mit miért tesz. Továbbra sem vagyok képes megérteni téged, hogyan dobhatsz el mindent ilyen egyszerűen. Házasságot, gyerekeket, életet. A társadat, aki meghallgatott, főzött rád, mosott rád.. mondjuk nem hált veled, de megtetted ezt te mással. És ő ezt szerintem végig tudta és tűrte. Várt otthon, és nevelte a kölykeidet. Gondoskodott rólad. Szeretett.
Te nem tudod értékelni azt, hogy van egy társad. Aki melletted áll, akinek fontos a véleményed. Aki megbocsát, ha kell, és támogat, ha elbuksz. Aki hazavár, és meg akarja veled osztani a véleményét, érzéseit, gondolatait.
Nem tudom, mit vársz egy nőtől, egy kapcsolattól. Lehet, hogy magad sem tudod. Arról beszélsz, hogy a nagy szerelmet keresed, de úgy viselkedsz, hogy ez alapján neked csak a szex fog jutni. Ami – hazudnék ha mást mondanék – nem rossz, de te sem leszel mindig fiatal. Előbb-utóbb társra lesz igényed, aki néha nyűgös ugyan, sőt, még törődni is kell vele, gondoskodni róla és felelősséget vállalni érte, de te erre nem vagy képes. Még a saját gyerekeid vonatkozásában sem.
Képtelen vagy kötődni, tartozni valakihez. Magadat kellene adnod, korlátok és játszmák nélkül. Megtanulni őszintén szeretni. És ahelyett, hogy arra próbálsz rájönni, hogy veled mi a gond, te engem boncolgatsz.
Tény, hogy jelenleg az én szexuális életem meglehetősen sivár, de nem volt ez mindig így. Tény, hogy inkább érzem magam anyának és feleségnek, mint nőnek, és ha kapok is visszaigazolást saját női mivoltomról, azt többnyire nem a férjemtől. Tény, hogy ez hiányzik, akár az önfeledt szex, amiben feloldódtam az együtt töltött délutánokon. Tény, hogy néha bepánikolok, hogy életem egyik legszebb korszakát csak a munka és a gyereknevelés tölti ki, és majd akkor lesz csak időm és igényem a szexre, amikor már megöregszem. Nyomaszt, hogy repül felettem az idő, és jó ha kéthetente szeretkezünk. Különösen, hogy ha ezt éppen te dörgölöd az orrom alá.
Túlzottan ismersz, és mindig is jól tudtad manipulálni az embereket. Csak azt nem tudom, hogy azután, hogy már több mint egy éve dobtál, mi értelme van annak, hogy levakargatod a szépen gyógyuló sebeimet azzal, hogy szembesítesz a kielégületlenségemmel. Még mindig játszol velem, megnyílsz, megnyitsz, majd ha úri kedved úgy tartja, visszavonulót fújsz. Én hülye, mindig belemegyek a játékba.
Pedig nemcsak mint társ, de mint barát sem vagy megbízható. Azért nem haragszom emiatt, mert a saját belső bizonytalanságod lehet az oka. Nem tudod, hogy kezelj, ezért éreztetni akarod, hogy te diktálod a szabályokat. Pedig már csak te játszol.
Hát, nem tudom.
Nem tenném azért tűzbe a kezem, hogy nem lesz már nagy krízisünk, esetleg félrelépés bármelyikünk részéről, akár egy kaland, akár egy szerelem. De van egy társam. Aki felhív, ha valami történik vele, aki beavat a gondjaiba, örömeibe, aki lelkes, vannak tervei, és benne vagyok én is. Annyi minden szarságon átmentünk már együtt. Van múltunk – bár nem mindig fényes – és van jövőnk. Lehet, hogy mégiscsak én csinálom jól?
Egypt, Hurghada
2010 augusztus 25. | Szerző: szenilis
És végre felszállt a gép.. Bár szavam sem lehet, mert bármennyire is útálom a reptéri dekkoltatást, most végre megkaptuk a last call for.. hívást név szerint is, és még alig ültünk le, már indultunk.
Már nem szorul össze a gyomrom az utastájékoztató alatt, ezt is ki lehet nőni. A csajszik viszont édesek voltak, még a nyomtatott brosúrát is áttanulmányozták, hogy képben legyenek vészhelyzet esetére. Én meg elővettem a kését okozó újságot, és jót aludtam.
Még azt is imádom, ahogy már a kifutópályán mellbe vág az elviselhetetlennek tűnő meleg. Tudod, hogy ettől a pillanattól véget ér a rohanás, és belassul körülötted minden. Nagy sokára elhagytuk a repteret, és elindult a transzfer a szállodához.
Szegény jobb sorsra érdemes Rejtő – ha jól tudom, a sors fintora, hogy ő megfagyott – annyira jól tudta leírni ennek a tájnak a kietlenségét, hogy én meg sem próbálkozok vele. Azóta egyébként sem sok minden változott. Már nem oázis van, hanem bazár- és szállodasor, de ahogy elhagyod a várost, már csak elhagyatott félkész építkezések, mint valami Patyomkin-város, rengeteg szemét, itt-ott egy kunyhó a végeláthatatlan homokban, és a szürreális betonút.. szinte várod, hogy megjelenjen egy légiós, festékes vödörrel a kezében, és elkezdje mázolni a pálmák tövét, míg a burnuszosok el nem kezdenek vele kiabálni.
Mert bármilyen kedvesek és előzékenyek, egymással mindig úgy tűnik, mintha veszekednének. Engem viszont imádnak, a fehér bőrömmel és szőke hajammal – néha olyan hevesen udvaroltak, hogy már féltem egyedül maradni. Bár az önértékelésemnek nagyon kellett, főleg a medencék környékén..Még egy jó tanács: mielőtt kiutazol, tudd meg, mikor van ramadán, mert akkor az arabok az átlagosnál is lassabbak, és kevésbé lelkesek.
Már az első este megkötöttük a nagy üzletet, és beneveztünk egy három napos hajós búvárkodásra, újabb vizsgával és éjszakai merüléssel. Utóbb ugyan kiderült, hogy célszerű lett volna mindent írásba is foglalni, de a millió egyéb ígéretből végül kisebb hiszti árán ennyi teljesült. Később megtudtuk, nem csak mi jártunk így, szervezőnk az egyik emberkének konkrétan azt adta el, hogy csak németek lesznek a hajón, minek eredményeképpen drága árja útitársunk konkrétan vissza akarta szedett-vedett kis társaságunkat fordítani indulás után. Ezután csak cápaeleségnek hívtam.
7 merülés. Az első már menet közben, kikötés előtt ugorva le a hajóról, és meg sem állva 30m-ig. Talán csak az orgazmushoz tudom hasonlítani az érzést, ahogy merülsz, és már nincs körülötted más, csak a nagy kékség, és nem hallasz mást, csak a saját levegővételed.. és mindig az első a legjobb. Akkor még nem zavar fülfájás, idióta orosz búvárok, oktatás, semmi. Csak te vagy és a víz. Ősnyugalom. Érzed a tested minden kis porcikáját és tudod, hogy mindent kibírsz. Mindenható vagy. Uralod a vizet. A tiéd. És te az övé vagy.
Éjszaka már hisztis szerető, kiismerhetetlen és néha kicsit félelmetes. De kihívásokkal teli és kalandos is egyben.
Majd jött két ejtőzős nap a csajszik kérésére, medence és koktél, animációs programok és este társasjáték a családdal. Élveztem az együttlétet. Hogy csak mi, négyen. Egymásra figyelve és nagyokat röhögve. Jó velük.
De már megint az az átkozott szenvedély – nem bírtam ki, hogy repülés előtti napon még ne merüljünk egyet. Nem volt mélységmérőnk, a vezetőnk 21m-en volt, én 5-6m-rel lejjebb, szinte teljesen egyedül. Meg is kaptam a magamét a végén: „It was great, but get out, and I will kill you” mondta nekem a vezető. Elpoénkodtam: a férjem a társam, 15 éve vagyunk együtt, ilyen hosszú távon már nem bírjuk egymást elviselni egy méteres távolságban.. vette a lapot.
És eltelt az egy hét. Szinte fizikális fájdalmaim voltak a hazatéréstől. Bár felülemelkedtem a negatívumokon, és hazafelé megpróbáltam az elmúlt hét élményeire koncentrálni, hogy ne szégyelljem magam annyira drága honfitársaim miatt, akikről a repülőút alatt kiderült, hogy egy fokkal sem jobbak, mint a végig szidott oroszok.
Újra itthon. Hát, nem tudom. Alapvetően szeretek hazajönni. Azt hittem, hogy ennyi élmény után lelkesedéssel vetem be magam újra a munkába, de valahogy nem jön össze. Hiányzik. Visszavágyom.
boldogabb generáció
2010 augusztus 24. | Szerző: szenilis
Mindig is úgy éreztem, hogy van abban valami sorsszerű, hogy hogyan kerülnek az ember kezébe a könyvek. Általában szabadság előtt tankolok fel, vagy akciókra csapok le, nagy ritkán történik csak meg, hogy mindössze egy könyvet veszek. Akkor azt, amit keresek, és azonnal befalom. A beválogatások szerzőhöz vagy kiadói akcióhoz kapcsolódnak, esetleg könyvtári kiárusításhoz. Ilyenkor aztán jön a bőség zavara, és próbálok valami lelkiállapotomhoz illő vagy érdekes darabot választani. Vagy csak leveszek valamit a polcról.
Így volt ez most is. Az Ulpius-akcióban beszerzett Zsolt Béla:Duna-parti nő csak úgy a kezembe akadt. Sajátos családregény egy személy elbeszélésében, árnyalt és mégis tipikus jellemábrázolásokkal. A 30-as években játszódik Magyarországon, a főhős Viktor, egy zsidó ügyvéd generáció második tagja, anyja teljes elnyomása alatt. Az apa nagytudású, daliás ember volt, aki felesége elutasítása miatt szeretője karjában halt meg. Az anya az önsorsrontás azon mintapéldánya, aki meg van győződve saját döntéseinek erkölcsi helyességéről, irányít, büntet annak tudatában, hogy ő nem szerethető, nyomorék, és a gyermeke szellemi fogyatékos. Nem képes a fiát megismerni, felfedezni a benne rejlő tehetséget, és minden szárnypróbálgatását maró gúnnyal semmisíti meg. Egy zugírásszal működteti inkább az ügyvédi irodát is, mert képtelen bízni a döntéseiben.
De mint minden gyermek, Viktor is lázad a maga sajátos módján: fekete gúny, hogy apja szeretőjéhez menekül enni és egy pár jó szóért, majd titokban megházasodik, elveszi az öntörvényű Helént, aki mást szeret, de Viktor meggyőzi arról, hogy mellette anyagi és erkölcsi biztonságban lehet. Mert egy ilyen gyerekkor után elhinni azt, hogy valaki önmagáért is szeretheti az embert, lehetetlen.
De még egy ilyen pénzen vett és utált, belülről rothadó és emésztő szerelem vége is tönkreteszi az embert. Viktor majdnem belehal, amikor Helén elhagyja. És ekkor ismét közbelép a drága mama, gyakorlatilag ellehetetleníti a hűtlen asszonyt, akinek így nem marad más választása, mint visszatérni. Jön az álszent meghunyászkodás, majd a fiatalok lecsitult egymásra találása a történelem viharában. Ez már nem egyoldalú szerelem, talán szeretet, de leginkább csak a tudat, hogy nem boldogulunk egymás nélkül.
Megfogan egy gyermek. Ebben a korban és közegben – a nácizmus egyre erőteljesebb – már az is megfontolást igényel, hogy érdemes-e világra jönnie, de az idő telik, és megszűnik a döntési lehetőség. Közben Viktorban a félelem lassan átalakul vággyá, titkos álmai vannak születendő fiáról, és szabályos kis Artúr-mondakört épít fel, ahol a gyermekből hős lesz, aki leszámol a fasizmussal, okos, szép és sikeres, akit a nők igaz szerelemmel szeretnek. Ő lesz a lehetőség, hogy egy jobb élet köszöntsön a családra,az egész világra.
És ez a gyermek nem sír fel. Halva születik, és halálával megszűnik minden lehetőség a változásra is.
Hát, nem tudom. Letettem a könyvet, és kavarogtak bennem a gondolatok, az érzések, a kérdések. Miért tudtam ilyen intenzíven átélni a főhős az érzéseit? csak remélem, hogy az empátia, és nem a tapasztalat.. Mennyi mindent képzelek vajon bele magam is a gyermekeimbe.. olyan intenzíven látom néha magam előtt őket felnőttként, mint egy filmet. Boldognak, sikeresnek elégedettnek.. De vajon mennyire van rájuk kihatással, amit tőlem kapnak? Tudok-e egyáltalán adni, a saját lelki nyomoraim után? Mit látnak tőlem, milyen mintát adok az élethez? Elég-e a megerősítés, és nem zúzom-e le őket a tudtomon kívül valamivel? És mennyire törik meg őket más emberek? Mennyire nyomom rájuk az akaratomat, csak azért mert azt hiszem, ez a jó nekik és így lesznek boldogok?
Azt hiszem, ezeket a kérdéseket sűrűbben, időről-időre fel kellene tennem magamnak..
ébredések
2010 augusztus 6. | Szerző: szenilis
mire is? Legjobb, ha a belső óránkra. Akár a reggelenkénti, akár az öntudatra ébredésről van szó. Nem tudom, hogy ez a jellegű defekt összefüggésben van-e a hormonokkal, de az önbizalomhiány, önértékelési válság sokkal gyakoribb nálunk, nőknél.
Talán pont ezért borultam ki annyira múltkor, amikor az anyám elkezdte mondani a kisebbik lányomnak, hogy nem kellene azokat a hülye gabonapelyheket ennie reggelire, elég gömbölyű már anélkül is.. végre eljutottam odáig, hogy kiosztottam. A saját érdekemben még nem voltam rá képes, nem is láttam át, hová vezet, hogy a saját szüleim sem látnak szépnek. Már mikor nagyrész túl voltam rajta, akkor jöttem rá, hogy ez volt az anorexiám, majd bulémiám oka. Addigra viszont már nem volt okom beszélni róla, és kedvem sem – leginkább nem velük. Belepusztulnék, ha mindezen a gyerekeimnek is át kellene esniük.
Szerelmek jöttek s múltak, építettek és romboltak az önértékelésemen. Néha annyira szánalmasnak érzem, hogy a nők nagy része – beleértve sokáig magamat is – csak egy férfihez viszonyítottan, az ő szemének tükrében képes látni és megtalálni önmagát. Próbálunk nekik tetszeni, és mindent megtenni azért, hogy klassz és kívánatos NŐ-nek (csupa nagy betűvel) lássanak, és lehetőleg megdögöljenek értünk. Bedobunk minden optikai tuningot, ha van egy kis eszünk, jó képet vágunk minden külön programhoz, majd várjuk a hálát és törődést. Ami vagy jön, vagy nem. És nekünk ez jelent mindent.
Annyi szarságon kellett átmennem, és fel kellett nőnöm ahhoz, hogy végre megtanuljam szeretni és elfogadni önmagam. Még most sem tökéletes a dolog, de már fejlődöm. Sok mindent elértem már a saját erőmből, tudásomból és akaratomból, akár értékelhetném is, főleg azt, hogy anyagi és egzisztenciális biztonságot, önállóságot teremtettem magamnak.
A külsőm kapcsán már észreveszem, ha észrevesznek, és nem azon agyalok, vajon mivel kentem össze magam, ha megnéznek. Felveszem azt a cipőt is, ami a páromnak nem tetszik, ha jól érzem benne magam és illik a ruhámhoz. (néha olyat is, ami nem illik, ha ahhoz van kedvem.) Reggel pedig a hangulatomhoz választok bugyit, nem pedig arra gondolva, hogy lesz-e aki leszedi rólam.
Szeretném úgy nevelni a lányaimat, hogy ez utóbbi legyen a minta: legyenek öntudatosak és határozottak, és érezzék jól magukat a bőrükben. Tudjanak minden apró jó dolognak örülni, és ne várjanak mindig külső megerősítésre. Legyenek tisztában az értékeikkel és önállóan is meg tudjanak állni a lábukon. Ne függjenek a kapcsolataiktól, de tanulják meg, hogy azok működéséért is meg kell dolgozni.
Én néha ugyan belealszom a kapcsolataimba, leginkább a házasságomba, de alapvetően az is működik. Nem egymás ellen, hanem egymás mellett játszunk, jobb esetben egymásért, és még jobb, ha együtt. De minden részét meg kell tanulni értékelni. Időről- időre rájövök, hogy tudnék még szerelmes lenni a férjembe, csak egy kis idő kellene hozzá, amit együtt töltünk. Kapcsolatunkhoz pedig sok-sok türelem és energia.
Hát, nem tudom. Nem hiszem, hogy különleges lennék, de igazából soha nem is vágytam erre. Megelégszem a szerethető kategóriával. Csak ezt érezzem folyamatosan.
betegség
2010 augusztus 2. | Szerző: szenilis
Beteg vagyok. És most nem a szó átvitt értelmében. Köszönhetően a ki tudja minek betudhatóan felborult időjárási viszonyoknak, úgy sikerült megfáznom, mint még soha. Már szerdán este éreztem, hogy valami nincs rendben, de az igazi katasztrófa csütörtökön ütött be: szédelegtem, erőtlen voltam és lázas.
Na jó, csak 37,5, de ez engem jobban megviselt, mint a gyerekeket a 40 fokos láz. Feküdtem és nyögtem. Aztán felhívtam az anyukámat elhaló hangon, aki rohant hozzám gyógyszerekkel, és a világ nyolcadik csodájával, a Neocitrannal.
Anyu. Ha beteg vagyok, teljes kétségbeesés, és kisebb litánia arról, hogy miért és hogyan nem vagyok képes vigyázni magamra. De azonnal jön, ellát, etet-itat-gyógyszerel, mint kisgyerek koromban. Aggódik, és naponta újabb csodaszerekkel kísérletez rajtam, hol a legdurvább antibiotikumot, hol a legújabb mágneses csodakütyüt erőltetve rám. Egy darabig élvezem a törődést, babusgatást – hiszen gondolatban nem egyszer úgy akarok elmenekülni a problémák elől, hogy bárcsak beteg lennék: akkor kímélnének és a kedvemet keresnék – de általában a harmadik napra már gyógyultnak nyilvánítom magam, nem szenvedek, és picit zavar a túlzott aggódás.
Férj. Kis kétségbeesés, alig titkolt aggodalom afelett, hogy ez mennyiben befolyásolja az ő programjait. Persze azonnal biztosít arról, hogy máris lemond mindent, és bárcsak segíthetne – de persze éppen nincsen itt. Többször hív, érdeklődik, félt, sőt, még rám is szól, hogy talán nem betegen kéne megváltanom a világot, de azért szombatra egész délutános programot szervez, majd vasárnapra biciklitúrát. Akkor nem érti, mi bajom. Ja, persze, nem vagy jól.
Nagylányom egyszerűen kijelentette, hogy nem szúrhatok így ki vele, hogy elrontom a barátnőzős délutánt, és csak úgy a háta mögött lemondom a programokat. Elő is tört belőlem a lelkiismeret furdalás: vajon hallott már hasonlót tőlem? Az tény, hogy számos alkalommal fogta el a semmiből jött rosszullét, ha valami felnőtt program adódott, és ahányszor anyósomnál vannak, valamelyik mindig beteg lesz. De azért én sosem bagatellizálom el az ő problémáját.. Azért estére már belőle is kibújt a “gondoskodó anyuka”, és jófej lett..
A kicsi szokás szerint hozta a formáját: egy kiscicát meghazudtoló dorombolás arról, hogy szeret és mennyire aggódik, majd maximálisan kiélvezte a kontroll nélküliséget: a számítógép és a tévé között ingázott.
És én? hát, nem tudom. Alapvetően rémes hipochonder vagyok, legnagyobb fusztrám az agydaganat. Ezt leszámítva azt gondolom, hogy csak akkor leszek beteg, ha nem csak fizikálisan, de lelkileg is le vagyok hajszolva – tehát mostanában sokszor, mivel a munkámban és a gyereknevelésben élem ki magam, és mindkettő elég ingoványos talaj nálam. Picit ugyan teátrális vagyok, de általában talpon hordok ki mindent, és elvárom magamtól, hogy 3 napon belül meggyógyuljak. Onnantól ugyanis bosszant a saját tehetetlenségem, bénaságom.
Egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor majdnem két hétig magatehetetlen voltam: furcsa módon egybeesett azzal, amikor vállalkozni kezdtem, és egyik napról a másikra megszűnt a fix havi fizetésem, de maradtak a törlesztőrészletek. A házasságom akkor volt mélyponton, korábbi munkahelyem pedig lezúzta az önértékelésem: gyerekkoromban az vésődött belém, hogy én vagyok az okos gyerek, a húgom a szép. Na akkor se szép, se okos nem voltam.
Annyira nem hittem magamban, hogy ebbe majdnem belehaltam. Elég nagy mélypont volt. Sokat kellett fejlődnöm az elmúlt öt évben..
hurrá, nyaralunk
2010 július 30. | Szerző: szenilis
Ott tartottam, hogy sikerült végre magam mögött hagyni a munkahelyi őrületet, és összecsomagoltunk végre az utazáshoz. Hajnalban még elküldtem két sms-t munka ügyben, aztán csendesen végigszunyókáltam a tizenórás utazást. És végre: görög határ. Ahogy átjutottunk, végig leander függöny az autópálya szélén és az elválasztó részen. Már ez önmagában gyönyörűséggel töltött el. Egy jó óra múlva pedig megláttuk a tengert, ahogy a sziklák tövét nyaldossa..
Úgy érzem, nekem ennyi jár. Már a látvány – a mediterrán táj, a déli mentalítású emberek – feltölt energiával.
Bár nagyobb társasággal mentünk, amit alapvetően nem szeretek, most jó kis csapat jött össze: jókat röhögtünk együtt, nem kellett alkalmazkodnunk egymáshoz, a gyerekeknek is volt társaságuk, kényelmesen tudtunk lazítani. Bár drága páromnak kicsit sok volt a barátainkból, de én élveztem az olaszos perlekedésüket, főleg azért, mert a végén mindig el tudták röhögni együtt a dolgot.
Ébredés után várt a kávé, illetve a csajok által hozott süti a pékségből, majd a csapat eleje a gyerekekkel átsétált a partra míg mi pakolásztunk és magunkhoz tértünk. Aztán egy kis védőitallal – sör a pasiknak, Bacardi a lányoknak – én is megjelentem. Úszás, pancsi a gyerekekkel, majd napozás egy(-két) jó könyvvel, hát kell ennél több? Teljesen ki tudtam kapcsolni az agyam. Este tenger gyümölcsei vacsorára, csavargás és egy laza beszélgetés egy-két fröccs mellett.. Imádtam.
Azért persze agyaltam is, ezt nem tudom kikapcsolni, de most nem a munka, hanem az élet nagy dolgai foglalkoztattak. Az első könyvem egy életrajzi regény – naplóféleség – volt, Milos Forman feleségétől. Finom fehérneműk hajtogatója. Rá kellett döbbennem, mennyire egyszerűek vagyunk, mi, nők. Nem vágyunk másra, csak hogy biztonságban érezzük magunkat, és tudjuk, hogy feltétel nélkül szeretnek. Ha ez a kettő megvan, és megadatik az anyaság öröme is, már boldogok vagyunk.
A másik könyvem is érdekes volt: Szex és nyugdíj. Botránykönyvnek tartják, mert egy hatvanon felüli szexpartnert kereső nő életét meséli el. Nagyon felkavart, bár szerintem nem amiatt, mint másokat. Végtelenül szomorúnak találtam azt a helyzetet, hogy a főhős egész életét gátlások között, a szexet tabuként megélve élte le, és minderre, valamint arra, hogy ezen változtatnia kellene, csak az elmúlástól való félelem döbbentette rá, akkor, amikor a partnerkeresés már nem egyszerű, és talán a szex sem arról szól, mint harmincévesen. Furcsa mód ahogy letettem a könyvet, vágytam volna újra kamasz lenni, előtte lenni a világ és férfi nem felismerésének. Vágytam volna a kalandozásra, új élményekre. Ezt szóba is hoztam, és meglepő módon a barátaink megdöbbenéssel fogadták: nekik ez az időszak az, ami jó, a biztonság, a stabil párkapcsolat.. Elgondolkodtam. Rá kellett jönnöm, hogy nekik van igazuk.
Amíg az ember keresgél, folyton elégedetlen. Biztonságra, kiszámíthatóságra, nyugalomra vágyik. Aztán ahogy megtalálta, hajlamos elfelejteni ezt értékeli. Picit belepunnyad a saját életébe, kapcsolatába. Náluk azonban ez a folyamatos bolondos egymásnak feszülés ad egy szikrát, lendületet, pezsgést a házasságuknak. Picit őrültek mindketten, és ez jól áll nekik. Jól csinálják együtt.
Hát, nem tudom. Nem könnyű játék ez a párkapcsolat. Együtt élni egy másik emberrel úgy, hogy pont elég legyél: ne túl sok, és ne túl kevés, és emellett még legyen egy kis tűz, lendület is a dologban.
tabula rasa
2010 július 13. | Szerző: szenilis
Már biztosan említettem, hogy nagy kedvenceim a kórházas sorozatok. Majdnem mindegyikben elhangzott már az a mondat, hogy az üres műtéti tábla rosszat jelent. Hát valahogy így vagyok ezzel én is.
A nyaralás előtti hét szerdáján már csak félgőzzel dolgoztunk, szépen, kényelmesen, alig volt akta. Csütörtökön és pénteken már elkezdtek jönni az ügyek, így hétfőn keltem fél hatkor, és hétre már az irodában voltam. Diktafonra akartam dolgozni, de pechemre már fél nyolckor kiszúrta egy félőrültem hogy benn vagyok, és rámtört a nyűgjeivel. 10-ig dolgoztam, majd tárgyalás, hivatal, tárgyalás más településen útlezárással, haza a könyvelési anyagokért, tárgyalás, még egy, hivatal, könyvelés, iroda.
Közben szerveztem gyerekeim életét: délre irány biciklivel dédihez ebédelni, majd 3-tól 6-ig lehet barátnőzni. Mert hogy ekkor terveztem hazaérni. Ehhez képest mikor fél 4-re visszaértem az irodába, kiderült, hogy kifogyott a toner. A másik ugyan már újra volt töltve, emiatt hívott a patronos délelőtt, azonban aznap zárva voltak. Visszahívtam hát, és kikönyörögtem, hogy nyissa ki a kedvemért a boltot. Rohantam érte kocsival, és az ég áldja jóságáért, kiadta a cuccot. Iroda, nyomtatás, aláírások, borítékolás, diktálások, közben még két nyűgös ügyfél, amikor is 6 óra lett, postazárás, és még maradt 5 akta.
Ekkor már a barátném hétvégi apuka férje is elkezdett hívogatni, hogy lányaimmal belerondítottam az apás délutánjába. Közben anyám, hogy ugye nem felejtettem el a logopédust, akihez 7-re ígérkeztem, mert ad a nyaralásra gyakorló anyagokat a kicsinek.
Hajnalban indulunk 10 napra, és nekem még 5 lezáratlan ügyem van.. zár a posta.. már máshol kellene lennem.. folyamatosan villog a lenémított telefon..
Nekifogtunk, befejeztük a munkát, majd irány pénzt felvenni, titkárnőt kifizetni és a legközelebbi hosszan nyitvatartó postát elérni, mely 50 km-re van és van fél órám zárásig. Odaértem, mindent kifizettem, befizettem, feladtam. Visszahívtam az ügyfeleket és szerencsétlen családomat, akik már halálra aggódták miattam magukat.
Már majdnem hazaértem, amikor a tök sötétben egy puffanást hallottam, a kocsi zökkent, majd vinnyogás. Elütöttem egy kutyát, aki a gazdi kocsija előtt rohant ki elém, külterületen. Vélhetően megálltak megpisiltetni, és elszaladt. Halálra rémültem. Ennyi erővel egy gyerek is lehetett volna.
Románok voltak, a lány törve beszélt magyarul. Aradról tartottak Ausztriába. Telefon az állatorvos barátunknak, hogy ugye tud fogadni, majd aktiviti parti, hogy jöjjenek utánam.
Szerencsére semmi komoly, azért kapott injekciót és fertőtlenítették a sebét, aztán még néhány jó tanács, hogy mire figyeljenek. Közben hazatért a férjem, kölcsönkocsival, így nem volt lakáskulcsa – az a másikban maradt. Röviden összefoglaltam mi van, elémjött, kapott kulcsot, majd én is elbúcsúztam barátainktól.
Irány a gyerekekért. Már 11 óra, az egyik el is aludt, némi szabadkozás, majd ez átfordult egy kis lelkizésbe, és együtt kesergésbe arról, hogy a férfiaknak mennyire nincs felelősségérzetük és kötelességtudatuk.
De közben jött a telefon otthonról, hogy hol vagyok már, így irány haza, csomagolni. Hajnalban estem ágyba, majd szinte rögtön keltünk is.
Ja, és így utólag is, boldog születésnapot nekem.
szép remények
2010 október 6. | Szerző: szenilis
Ma megint veled álmodtam. Már rég volt ilyen. Egy kapualjban vártál rám, és közölted, hogy visszatérsz a családodhoz. Egymás nyakába borultunk és sírtunk. Tudtam, hogy boldog vagy, mert magad jöttél rá, hogy te hozzájuk tartozol, hogy ők a te életed, és nem kell mást keresned. Éreztem, hogy szükséged volt arra, hogy ezt nekem elmondd, velem megoszd, mert fontos vagyok számodra. Az élet könnyű volt és egyszerű, az érzelmek tiszták, és madarak csiviteltek a fákon.
Aztán felébredtem. Sajnos.
Egy rohadt szürke reggelre, amikor már semmi közünk egymáshoz, amikor már rájöttem, hogy semmi jogom, hogy belepofázzak az életedbe, amikor a beszélgetéseink csak a kölcsönös sértődéseinkről szólnak, és az az álláspontom veled kapcsolatban – megfelelő távolságtartásból – hogy mindenki úgy cseszi el a saját és szerettei életét, ahogy akarja..
Jött a reggeli rohanás, megint egy rakat felesleges és idegőrlő aktatologatás, folyamatos problémák, melyek az én megoldásomra várnak..
Hát, nem tudom. Talán ezért vannak napok, amikor ki sem akarunk kelni az ágyból?
Oldal ajánlása emailben
X