Csodálatos élet

1.0hát, nem tudom..https://hatnemtudom.cafeblog.huszenilishttps://hatnemtudom.cafeblog.hu/author/szenilis-2/Csodálatos életMár csak akkor nézek tévét, ha nagyon elhagytam magam, vagy azt akarom, hogy elszálljon az agyam. Mert vagy élsz, vagy a dobozt nézed.<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p> Pedig nem volt ez mindig így. Ez most megint egy rádióműsor kapcsán jutott eszembe, ahol életünk ciki filmjei volt a téma. 14 évesen teljesen átszellemülten tudtam nézni a Dirty Dancinget, miközben táncoltam vasalás közben. Akkor még félévente tudtam halálosan szerelmes lenni, és minden hétvégén más kísért haza... Másoknak már persze ekkor is a Betty Blue jutott eszembe rólam.<o:p></o:p> Aztán jöttek a lázadó kamasz évek: Easy Rider, Hair és a többi klasszikus.. amikor rácsapjuk a családra az ajtót, azzal, hogy majd jövök.. a sziget, ami akkor még diák- volt, nem pepsi, stoppal fesztiválokra.. de ez a korszak is elmúlt, mint oly sok minden már az életemben. S maradtak a péntek esti csajos filmek a lányaimmal, akik nagyot döbbentek a címbeli filmen: hát ennek mi értelme volt, ha nincs happy end? <o:p> </o:p> Egy édesen bugyuta filmet néztünk a lányokkal vasárnap este – és az első 5 perc után rájöttem, hogy már láttuk is. Szerelmi történet, félig háromszög a lány képzeletbeli barátja miatt.. Minden szarból lehet már filmet csinálni. S mi nézzük, oly áhítattal, mintha több lenne, mint az élet. Pedig.. Annyi minden történt az elmúlt két évben. A drámák eltörpültek a tényleges tragédiák mellett. Mert mit számít egy szakítás – Tisza Katával szólva: az nem is veszteség, hisz aki el akar menni, azt engedni kell – nem is tartozott hozzád soha az a másik ember, ha szabad akaratából döntött így. Ha viszont szerdán megtudod, hogy az imádott apád rákos, vasárnap kórházba kerül, és szerdára meghal, anélkül, hogy ténylegesen el tudtatok volna búcsúzni – az tragédia. De ezt is tovább színezik a kis drámák a rokonokkal, a mélyről felböffenő rosszindulat és aljasság, amit felfogni sem tudsz, nem hogy megérteni és kezelni. És ekkor, mint megváltás jön egy gyermek, és a lelkiismeret-furdalás, hogy neked becsúszott, holott a húgod évek óta próbálkozik eredménytelenül. Közben megszületik az ismerősök kisfia, 22 hétre – csak hogy tovább árnyalja a képet arról, hogy mi is a tragédia, a halál vagy az élet. És mikor az utóbbira szavaznál, átjön egy kedves ismerős, másfél éves Down-szindrómás tündéri picijével. Rájössz, hogy a döntés szabadsága valójában szörnyű dolog. És ismét rádöbbensz arra is, hogy az ember sokkal több mindent el tud viselni, mint ahogy azt gondolná. Még mindig azt gondolom, hogy az élet nagy dolgaiban sok érzelemmel, de megfontoltan kell dönteni - a tétova bizonytalankodás néha többet ér, mint egy elhamarkodott, de végleges döntés. Bár nem mutattam meg mindent magamból, - az bizonyára megérne egy 18-as karikát - néhány saját magam előtt is nehezen vállalható lépésemet dolgoztam fel az által, hogy kiírtam magamból az érzéseimet. Mint ahogy még az elején szóltam: nem vagyok pozitív hős. Szerintem ilyen kategória nincs is, vagy ha ennek éled meg magad, a többiek baleknak tartanak. Ráadásul most a kis élősködő a pocakomban a főszerepet is átvette az életemben, így egyszerű statisztaként leledzem. De talán jól van ez így. Néha elég figyelni az élet dolgait, nem muszáj mindig a sűrűjében lenni. Építő lehet egy kis nyugalmas szemlélődés, pláne ha az ember ennyire telítődött érzelmekkel. Kicsit most búcsúzom. Bár úgy terveztem, véglegesen, mert kiírtam-kisírtam magamból minden fájdalmat, és végképp lezártam azt, amit le kellett és lehetett. Az élet azonban megy tovább. És vélhetően jönnek majd még olyan helyzetek, amit ki kell írnom magamból, akár itt, akár máshol. Annak, aki velem tartott, köszönöm a türelmet és támogatást, a gondolatébresztő kommenteket. Az ég áldjon Titeket. rich