szétcsúszva

2011 szeptember 19. | Szerző: szenilis |

Picit megkéstem a mai sminkeléssel, melynek eredményeképpen a frászt hoztam magamra, amikor felkapcsoltam a fürdőszobavillanyt. Olyan mokkák vannak a szemeim alatt, mintha jobbfajta kocsmai verekedésbe keveredtem volna az éjjel. Álmomban meg állítólag sikoltoztam.

Az a szép az egészben, hogy a pocakomban lakó kis tesztoszteronbombának köszönhetően ha éppen nem ordítok és kiborulok, akkor alszom. Így igazán nehezen érthető az a letargikus fáradtság, ami úrrá lett rajtam. Ráadásul a fáradtság és a letargia egyaránt súlyos és hangsúlyos.

Hát, nem tudom. Tény és való, hogy szarul érintett az iskolakezdés,és már most olyan értelmetlen és megoldhatatlan vitákba bonyolódtam kisebbik – egyébként halál nyugodt, de idén már iskola által megbőgetett – gyermekem inkompetens és impotens pedagógusaival, ami miatt napokig nem aludtam. Nem tudom, mi a kisebbik rossz. Gyerekem szerint az iskolaváltás – de ő még csak 9 éves – a tanarak szerint ha a gyermek nem „terhel” engem azzal, hogy elmondja, mi volt az iskolában, szerintem pedig az, ha mindenki befogja a száját és teszi a dolgát. Az ugyanis nem kötelező, hogy szeressük egymást, az viszont igen, hogy a kiskorú járjon iskolába és megtanuljon írni-olvasni.

Másrészt állapotomhoz képest sokat, önmagamhoz képest keveset dolgozom, ami önmagában is feszültségkeltő. Mindemellett kevésbé vagyok hatékony és türelmes. Úgy esett, hogy most egy-két szakmai pofon is utolért, amitől már nagyon elszoktam, és jelen állapotomban rosszul viselem. Ki az és mi a fenét gondol magáról, aki engem kioktat? Egyébként meg micsoda szemét az, aki egy terhes nőt érzelmileg akar manipulálni? Nem gondolja, hogy tetűség ilyenkor saját elcseszett élete miatti kesergését rám nyomnia?

Ráadásul most éppen a barátok is szerteszét, benne a saját kis rohanásukban vagy magánéletük rendbetételében – olyan, mint ha idővel egyre kevesebb időnk lenne egymásra. Mondjuk e téren én vagyok az utolsó, akinek joga lehet panaszkodni, hiszen a legritkább esetben keresem én a másikat.

 

Apu 24-én lenne 61 éves. Még mindig nem tudom elhinni azt, hogy nincs. Egy időre az, hogy itt a Marci, megnyugtatott. Valami furcsa folytonosság érzés, a visszatérés tudata járt át: tudom hogy ez teljesen hülyeség. Most viszont valami miatt ez elmúlt, és még élesebb lett a hiány: az egyik soha nem ismerheti meg nagyapját, míg a másik nem láthatja első fiú unokáját. Apu, aki már engem is fiúnak várt, akinek olyan fontos volt a név továbbvitele, akinek már nem született meg a 3. gyermeke, és nem élte meg, hogy fiú leszármazója legyen..

Szétszakadok. Azt gondolom, van az az érzelemmennyiség, amit józan ésszel tud az ember kezelni, és van, amit nem. Én már megint a határon vagyok, és a legjobb, legtöbb amit ebben a helyzetben kaptam, az az volt, hogy nekem erősnek kell lennem. Nekem mindig. Mert rajtam múlik minden és mindenki. Mint a Terézanyuban: ha nem koncentrálok eléggé, lezuhan a busz a szakadékba.

De elfáradtam, és ezért félek és szorongok. Rámtört a pánik, és menekülni szeretnék. Az egyetlen lelkesítő opció az volt a hétvégén, hogy egy időre telepedjünk le Ausztráliában. A fejemben lévő démonok ott is meglennének, de legalább a devizaválságtól szabadulni tudnánk.