all by myself

2011 május 1. | Szerző: szenilis |

mert mindig egyedül vagyunk. Az elmúlt két évben két olyan embert veszítettem el, aki nagyon fontos volt a számomra, így úgy gondolom, itt az ideje, hogy átgondoljam a kapcsolataimat, és az élethez való viszonyomat.

Már nincsenek illúzióim semmiről. Felnőttem.

Érdekes dolog az élet. Az én világképem szerint nem terveztem a születésemet, gyakorlatilag akaratomon kívül kezdtem el létezni, és szűnök majd meg egy ponton, amit vélhetően szintén nem én választok. A kettő között pedig küzdök a fölösleges stresszel, a mindennapok nyűgjeivel, a kötelezettségekkel, melyeknek ténylegesen semmi értelmük, és a múló érzelmekkel. Ha pedig épp pillanatnyilag jó passzban vagyok, akkor megpróbálom élvezni. Mostanában ez a legritkább.

Szóval a születés. Azt mondják, nincs annál erősebb kötelék, mint ami a gyermeket az anyjához köti. Nekem is talán csak az apámhoz kötött erősebb szál, míg meg nem születtek a gyermekeim. És meg nem halt az apám. Furcsa logikai paradoxon, hogy a gyászból pont a gyerekeim iránt érzett kötelességtudat rántott ki, ez nem engedte, hogy beleőrüljek a veszteségbe. Ha muszáj továbbmennem, mosolyognom, élnem, az miattuk van. Ők azok, akikkel végképp nem tehetem meg, hogy elhagyom magam. Hiszen valamilyen szinten az ő létezésük az én döntésem, és ezért felelősséggel tartozom értük.

Apám halálával megszűnt az a boldog kis burok, amiben éltem, és melynek létére csak az elmúlásával eszméltem. Mert – mint már sokszor mondtam – ami van, azt általában nem tudjuk értékelni. A hiány az, ami megmutatja a dolgok igazi fontosságát.

Erről jut eszembe: szerelem. Na ez az, ami nem is hiányzik. Ahogy a fizikális kapcsolat sem. A kettő együttese pedig végképp labilis kombináció. Élek – ahogy a drága exvajam mondta – ülve a meleg szarban, egy biztonságos kapcsolatban, amit már nem dúlnak fel az érzelmi hullámzások. Megértjük egymást, jókat röhögünk, működünk együtt és külön-külön is. Olyan, mint ha szerves részem lenne, bár néha eltávolodunk egymástól. Ha néha összejön, nagyon jó a szex, ha nem, elmegyek futni. Ennyi.

Nem hiányoznak az érzelmek, pláne nem az a hazugsághalmaz, amivel a hímneműek tudnak fárasztani, csak azért, hogy hanyatt dönthessenek. Amikor legutóbb hittem ilyesmiben, csúnyán átvertek. A kapcsolat, mely az egekbe repítette az önértékelésem, csak hazugság volt, szimpla átverés egy könnyű szex érdekében, így akit elvesztettem, egy barát volt, nem pedig egy szerelem. De talán az előbbi még jobban fáj.

Így magam maradtam arra, hogy higgyek és bízzak önmagamban, hogy tudjak a tükörbe nézni és továbblépni. Az ember kétféleképpen élhet: jól vagy tisztességesen – én még mindig hallgatni szeretnék apámra, és maradni az utóbbi, annak ellenére, hogy ez nevetséges és egy nagy szívás. És nem szeretnék kiborulni és mindent feladni, hiszen ott a két gyermekem.

Hát, nem tudom. Néha nem egyszerű.