Bocsánat, de korábbi bejegyzésem sürgűs kiegészítésre szorul. Úgy látszik, tényleg túl sokat vagyok egyedül, és terjengős mondandóm kimerül az önsajnálatban, és kimarad a lényeg, ha végre egyáltalán nekifogok. A túl sok gondolat, érzés, felvetés csak kavarog, és marad egy maszlag, lényegi tartalom nélkül.
A lényeg pedig az lett volna, hogy nem hiszek a felnőtt kapcsolatokban. Az egyetlen igazi kötődés a gyermek-szülő viszony. Az az ősbizalom, mely önmagából ered és feltétlen, még akkor is, ha utóbb ez megváltozhat. A szülő elhagyhatja a gyermeket, a gyermek szembefordulhat a szülővel, vagy végetvethet a kapcsolatnak a halál. Ennek ellenére ez az egyetlen őszinte kapcsolat és kötelék, ami létezhet.
A felnőtt kapcsolatok – barátságok, szerelmek – elmúlnak vagy átalakulnak, ezáltal nem is lehetnek igazi mély kötelékek. Fenntarthatja őket a társagdalmi konvenció, a megszokás vagy a kompromisszumkészség, de őszintén, miféle érzelem az, mely bárkire kivetíthető?
A barátságok időszakosak, az egymástól való függés, egymásra utaltság mértékében válnak intenztívebbé vagy múlnak el. A szerelem kémia, és maximum 3 év a kifutása, de szeretetre már nem vagyunk képesek. Veled nem működik, hát próbálkozok tovább, te “nem fejlődsz olyan mértékben mint én” hát továbblépek, vagy legőszintébben: vele jobb a szex és szebbek a mellei. Hát ezek az érzelmek? Ezek határoznák meg az életünk értelmét?
Ennél már sokkal őszintébb, ha lejátszuk a játékszabályokat és megállapodunk a keretekben. Az érzelmekre apellálás helyett a tisztelet, a megbecsülés, az odafigyelés és a felelősségvállalás a kulcsszavak egy működő kapcsolatban.
Nem mondom, hogy könnyű. Nem mondom, hogy én látom jól, vagy hogy én hibátlan vagyok. De szerintem csak ez az, ami működik.