2011 február 25. | Szerző: szenilis |

 Haza kellene mennem. Vár a család, anyósék, lassan a barátok is megjönnek, minden adott egy jó bulihoz, kivéve hogy – anyósékon túlmenően – én szervezem, és még ágyneműt kell húzni, teregetni, kipakolni a mosogatógépet, vacsorát főzni, közben picit tanulni a csajokkal, ajándékot vásárolni, szórakoztatni azt a kb. 20 főt, aki jönni fog, szépnek, kedvesnek, figyelmesnek lenni…

Ehelyett én rendet tettem az asztalomon, összekészítettem az anyagokat hétfőre, elszámolást készítettem, naptárt egyeztettem és még elküldök két levelet. Valami perverz módon ragaszkodom ilyenkor a kis irodámhoz, ahol csend van végre és nyugalom, már elvből a telefont sem veszem fel. Mint a rossz gyerek, aki mindent kitalál, csak ne kelljen haza/kádba/ágyba menni, öltözni, stb.

Átnéztem a naptárt, és csodálkozással vettem észre, milyen gyorsan eltelt a február. Nem mintha hiányozna, a január után rögtön az év második legrosszabb hónapja, de mégis..na nem mintha tavasz hangulatom lenne azután, hogy ma kb. 3 órát autóztam olyan utakon, hogy nem látszottak a hótól. De legalább kivételesen betartottam minden sebességhatárt.

Visszatérve, nagyon szeretlek, drága férjem, de hogy nélküled neked még egyszer bulit nem szervezek, az biztos.. Ez nem nekem való. Már két napja mellkastáji szorítással küszködöm, és tiszta stressz vagyok attól, hogy jól alakuljon a hétvége. Nem lehetne attól meglepetés a buli, hogy az ünnepelt szervezi magának?

Általában azért ennyire érzéketlen tapló nem vagyok, de most már szinte rendszeresen napi 10-12 óra a meló, már napi fél óra sem jut önmagamra, és átlagosan 1000 km-t teszek meg egy héten.. kezdek elfáradni. És nem látom, min tudnék változtatni.