borongós

2011 február 19. | Szerző: szenilis |

 

Nincsen apukám. Nem tudom felfogni, nem akarom megérteni. Valamelyik reggel azzal keltem, hogy jó, most már elég, kibohóckodtuk magunkat, adják nekem vissza őt. Nem hogy csillapodna a fájdalom, de egyre erősödik.

Míg mindenki másnak, aki közel állt hozzá, megnyugtató szép álmai jönnek, ahol el tudnak búcsúzni egymástól, nekem kellett vagy másfél hónap, mire egyáltalán álmomban visszatért. Napközben jöttek ugyan a flash-ek, hol nevetve, hol szenvedve, hol fiatalon, hol dühösen láttam őt, de éjszaka soha. Aztán egyszer csak ott volt, mintha mi sem történt volna, és értetlenül állt előttem, számonkérve, hogy már semmi nincs a nevén, és nem él a telefonja sem. Én pedig mentegetőztem és nem értettem.

Aztán következőleg a férjem ment előttem álmomban, megérintettem a vállát, visszafordult és apám húszéveskori arca nevetett rám. Nem is értem.

És egyáltalán, hogyan tud menni tovább a világ, mintha mi sem történt volna? Ez időnként fizikális fájdalomként tör rám..

Próbálok támaszt nyújtani a szeretteimnek, és nem törődni azzal, hogy vélhetően én is vigaszra szorulok. Ezerrel vetettem bele magam a munkába, hogy aztán kiboruljak azon, hogy már nem csak magán-, de életem sincs. Napi 10-12 óra megállás nélküli pörgés, majd haza, háztartás és gyereknevelés. Megszűntek az én igényeim, és lassan a csajszikkal sem tudok annyira törődni, ahogy megérdemelnék. Pedig szükségük lenne rám – és nem arra a roncsra, aki most vagyok.

 

Ma reggel is jött egy kis párkapcsolati krízis: a nagylány azt mondta a kicsinek, hogy ő úgy tudja, a barátja szakítani akar vele. A kicsi nem habozott, már kapta is a telefont, és hívta a szerelmét, aki csak annyit válaszolt a falhozállításra, hogy ezt most hagyjuk. Nem tudom, a pasik a kétértelmű lerázós szöveget már az anyatejjel szívják magukba, vagy ez genetikusan kódolt?!

Minden esetre telefon átad és nagy sírás lett a vége, meg össznépi lelkizés, hogy a kicsit megnyugtassuk: lehet, hogy csak most beszélgetni nem akart erről, és nem is mondott semmi konkrétat, míg a nagyot felvilágosítottam, hogy amit csinált, az az, amit úgy hívunk, szarkavarás.

Szóval a légkör otthon sem túl nyugodt, engem a depresszión túl még hétvégenként is nyomaszt a munka, nagylányom ismét üvöltözős kiskamasz korát éli, a kicsi meg megy át túlérzékenybe. Már teljesen elfelejtettem, hogy az embernek nyolc évesen is ugyanúgy tud fájni a szakítás, mint felnőtt fejjel.