Az élet nélküled

2010 december 28. | Szerző: szenilis |

 Holnap lesz kettő hete, hogy elmentél. Csendesen exitalt. Ez áll a zárójelentésben.

Mindenkinek van egy mantrája, hogy ne őrüljön meg. Anyu abba kapaszkodik, hogy nagyon szenvedtél, és öntudatlan állapotban már édesapádhoz akartál menni, akit mindig nagyon szerettél. Húgom azt motyogja, hogy legalább nem szenvedtél sokat, és el tudtunk tőled köszönni. Én abban hiszek, hogy ezt te akartad így, és bár önző módon nem értek veled egyet, mi mindig tiszteletben tartottuk egymás döntését. Minél többet gondolkozom, annál inkább arra jutok, hogy a helyedben én is így döntöttem volna. 

Dolgozom. Próbálok rendet rakni az asztalomon, és rendet rakni utánad. Bár már mindent előkészítettél. Csak nekünk nem szóltál. Nem akartad látni a fájdalmunkat. Más szenvedését sohasem bírtad elviselni, a sajátodat pedig nem nagyon mutattad.

Ha magamban vagyok, folyton rád gondolok. Kínoz a lelkiismeret furdalás, hogy miért nem voltam melletted többet, akkor, amikor még lehetett volna. Nyomják a lelkem a ki nem mondott szavak, a meg nem osztott gondolatok. Fájnak az elmulasztott percek.

Látom magam előtt az arcod, a mozdulataid, a szomorkás mosolyod, a hirtelen dühöd. Nem tudok a helyedre ülni, mert még mindig várom, hogy hazaérsz. Hogy belépsz a szobába, és megkérdezed, hogy mi újság.

Madárkásat játszom. A temetésed utáni napon kezdődött. Olyan szomorúan sütött ki a nap. Eszembe jutott a szeptemberi beszélgetésünk, hogy már csak akkor van kedved tenni bármit is, ha süt a nap. Mondtam is, hogy megyek már apukám, intézem, mindent megoldok, nyugodj meg…

Aztán este, amikor cipekedtem ki a kocsihoz, megszólalt egy kismadár. A télben, a sötétben. Olyan furcsa hangja volt. Szomorú és vigasztaló is egyben. Azóta, amikor nagyon fáj, mindig várom, várlak. És megszólal. Mert itt vagy velem.