szép remények

2010 október 6. | Szerző: szenilis |

 Ma megint veled álmodtam. Már rég volt ilyen. Egy kapualjban vártál rám, és közölted, hogy visszatérsz a családodhoz. Egymás nyakába borultunk és sírtunk. Tudtam, hogy boldog vagy, mert magad jöttél rá, hogy te hozzájuk tartozol, hogy ők a te életed, és nem kell mást keresned. Éreztem, hogy szükséged volt arra, hogy ezt nekem elmondd, velem megoszd, mert fontos vagyok számodra. Az élet könnyű volt és egyszerű, az érzelmek tiszták, és madarak csiviteltek a fákon.

Aztán felébredtem. Sajnos.

Egy rohadt szürke reggelre, amikor már semmi közünk egymáshoz, amikor már rájöttem, hogy semmi jogom, hogy belepofázzak az életedbe, amikor a beszélgetéseink csak a kölcsönös sértődéseinkről szólnak, és az az álláspontom veled kapcsolatban – megfelelő távolságtartásból – hogy mindenki úgy cseszi el a saját és szerettei életét, ahogy akarja..

Jött a reggeli rohanás, megint egy rakat felesleges és idegőrlő aktatologatás, folyamatos problémák, melyek az én megoldásomra várnak..

Hát, nem tudom. Talán ezért vannak napok, amikor ki sem akarunk kelni az ágyból?