Mindent Apámról
2010 október 1. | Szerző: szenilis |
Most megint nincs jól. Pedig a múlt héten hívott. Ami azért érdekes, mert kb. évente egyszer hív. Jegyzem meg, ingyen beszélhetnénk. De egyikőnk sem az a csevegő típus. Vagy csak egymással nem. Vagy nem tudom.
Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, nem egyszer csak onnan tudtuk, hogy voltál otthon, hogy az éjszakai mosdóra menetel közben láttuk a cipődet. Távolról istenítettelek, apát, a hőst, aki korábban festett, motorozott, mozigépészkedett, vitorlázórepült, aki reggeltől estig dolgozik, aki beutazta kereskedelmi útlevéllel a világot. Néha hallottam világmegváltó kirohanásaidat a rendszer, az impotens cégvezetés ellen, majd maradt a küzdés, és később a csendes beletörődés, majd belerokkanás. Sajnos egészségileg szó szerint.
Nem nagyon szóltál bele a nevelésünkbe. Mindössze egyszer csaptál a fenekemre, mikor három évesen többszöri felszólítás ellenére is átmásztam a bakelitlemezeken négykézláb. Az első nagy beszélgetésünk 16 éves koromban volt, amikor megkértél, hogy üljek le veled nézni egy kicsit a vizet. Picit be voltam tojva, mert otthon akkoriban mindig állt a balhé a pasizásaim miatt, de az megnyugtatott, hogy ha bármi bánatom volt, mindig a vízpartra mentem le én is. Leültünk a nádasba ketten, és akkor azt mondtad – te, aki olyan prűd vagy, hogy meztelenül sem láttalak soha- :
– Lányom, a nemi életed lassan tönkreteszi a nemi életemet. Nem tudnánk ezen valamit változtatni?
Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak, nem tudtam a megoldást a problémára, de végtelenül jól esett, hogy felnőttként kezelsz és emberszámba veszel. Azóta is nagyon ritkán, de mindig életemnek a kritikus pontjain kerül sor egy-egy nagy beszélgetésre. Kölcsönös szemérmünknek és tapintatunknak köszönhetően ekkor sem öntjük a másikra a problémát, de szavak nélkül is tudjuk, mit érez a másik. Mint amikor azt mondtad:
– Megperzselheti magát az ember házon kívül, de lényeg, hogy mindig otthon égjen el.
Szerintem te is tapasztalatból tudtad, miről beszélsz. Nem véletlenül volt anyánk olyan féltékeny egy időben, hogy még én is megszülettem. Lánynak. Legnagyobb bánatodra. És nem is lett harmadik, aki fiú. De te maradtál, és maradt a héjanász kapcsolatotok, melyben két különböző értékrendű ember 35 év alatt sem tudja elfogadni egymást, és nem tudnak létezni egymás nélkül. Tudom, mert anyu tőlem megkérdezte hatéves koromban, hogy ha elválnátok, kihez mennék, mire én azt mondtam, a Körösnek. Tudom, mert láttam, hogyan kaptál sokkot és váltál tehetetlenné, amikor balesetezett, és kellett nekem 14 évesen gatyába ráznom a családot. Tudom, mert anyu engem hívott sírva, hogy elindult hajnalban Pécsre egyedül és eltévedt, amikor téged rákkal műtöttek és válságos volt az állapotod. Több mindent láttam és éreztem, mint te gondolnád.
Nézem magam a tükörben. Ugyanaz a száj, duzzadásra hajlamos szem, arcforma, mosoly, mint a te fiatalkori képeiden. Ugyanaz a naivitás, hit az emberekben. Ezt mind tőled kaptam. Ahogy azt is, hogy szeretek menni, jókat enni és inni, kipróbálni új dolgokat. Eszembe jut, hogyan vallottam be neked titkos prágai hétvégémet, amikor megtaláltam egy általad készített fotót, melyen ugyanabból a szögből fotóztad az Európa Szállót mint én.
Szavak nélkül is megértelek, mégis olyan jól esik, ha néha beszélgetünk. Csak mosolygok a dühkitöréseiden, tudom, hogy csak a pillanatnak szól, hiszen így működök én is. Tudom, hogy mindig a jószándék vezet, még ha mások ezt nem is látják. Csodálom a tehetségedet és kitartásodat, melyből én csak az utóbbit örököltem. Meghatódom, ha te meghatódsz, mert ebben is hasonlítunk. Talán én keményebb vagyok egy kicsit. De nagyon szeretlek. Még egyszer boldog születésnapot, Édesapám!
2010. szeptember 24. – Apu 60 éves

Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: