zárszó

2010 augusztus 27. | Szerző: szenilis |

 Hallottam egy interjú részletet egy mai magyar drámaíróval, akit arról faggattak, hogy van-e manapság ennek a szakmának létjogosultsága. Magamban erősen helyeseltem, hiszen én kifejezetten szeretem a kortárs színházat, különösen, ha az emberi kapcsolatok boncolgatása a téma, és nem öncélú művészi ömlengés.

Persze gyorsan tovább is gondoltam a történetet: regényíró kitartás – és tehetség –  híján már nem leszek, de az elmúlt időszak néhány dialógusa megérdemelné, hogy papírra vessem.. Az élet ugyanis, ha még nem tűnt volna fel, meglepőbb dolgokat tud produkálni, mint azt képzelnénk.. és az én kis életem mindig is ilyen volt. Legutóbb a Keserű méz és az Édeshármas négyesben – vagy inkább néha ötösben – játszott változata.

Lehetne Bergmann-i, borongós és fájdalmas, vagy mint Woody Allen az Annie Hall-ban: kifigurázva a szereplők komplexusait és defektjeit. Azzal, hogy mások szájába adja a már elhangzott mondatokat, szinte felülemelkedik a kapcsolaton, túllép rajta és már csak kívülről nézi. A gond csak az, hogy nem tudnék nem plagizálni, ahhoz meg túlzottan szemérmes vagyok, hogy teljesen őszinte legyek.

 

Úgy hozta a sors, hogy mostanában beszélünk. Nem vágyom rá, de jól esik. Azt hittem, már túl vagyunk azon, hogy feszegessük a másiknál a húrt, és meg akarjuk tudni, hogy mit miért tesz. Továbbra sem vagyok képes megérteni téged, hogyan dobhatsz el mindent ilyen egyszerűen. Házasságot, gyerekeket, életet. A társadat, aki meghallgatott, főzött rád, mosott rád.. mondjuk nem hált veled, de megtetted ezt te mással. És ő ezt szerintem végig tudta és tűrte. Várt otthon, és nevelte a kölykeidet. Gondoskodott rólad. Szeretett.

Te nem tudod értékelni azt, hogy van egy társad. Aki melletted áll, akinek fontos a véleményed. Aki megbocsát, ha kell, és támogat, ha elbuksz. Aki hazavár, és meg akarja veled osztani a véleményét, érzéseit, gondolatait.

Nem tudom, mit vársz egy nőtől, egy kapcsolattól. Lehet, hogy magad sem tudod. Arról beszélsz, hogy a nagy szerelmet keresed, de úgy viselkedsz, hogy ez alapján neked csak a szex fog jutni. Ami – hazudnék ha mást mondanék – nem rossz, de te sem leszel mindig fiatal. Előbb-utóbb társra lesz igényed, aki néha nyűgös ugyan, sőt, még törődni is kell vele, gondoskodni róla és felelősséget vállalni érte, de te erre nem vagy képes. Még a saját gyerekeid vonatkozásában sem.

Képtelen vagy kötődni, tartozni valakihez. Magadat kellene adnod, korlátok és játszmák nélkül. Megtanulni őszintén szeretni.  És ahelyett, hogy arra próbálsz rájönni, hogy veled mi a gond, te engem boncolgatsz.

Tény, hogy jelenleg az én szexuális életem meglehetősen sivár, de nem volt ez mindig így. Tény, hogy inkább érzem magam anyának és feleségnek, mint nőnek, és ha kapok is visszaigazolást saját női mivoltomról, azt többnyire nem a férjemtől. Tény, hogy ez hiányzik, akár az önfeledt szex, amiben feloldódtam az együtt töltött délutánokon. Tény, hogy néha bepánikolok, hogy életem egyik legszebb korszakát csak a munka és a gyereknevelés tölti ki, és majd akkor lesz csak időm és igényem a szexre, amikor már megöregszem. Nyomaszt, hogy repül felettem az idő, és jó ha kéthetente szeretkezünk.  Különösen, hogy ha ezt éppen te dörgölöd az orrom alá.

Túlzottan ismersz, és mindig is jól tudtad manipulálni az embereket. Csak azt nem tudom, hogy azután, hogy már több mint egy éve dobtál, mi értelme van annak, hogy levakargatod a szépen gyógyuló sebeimet azzal, hogy szembesítesz a kielégületlenségemmel. Még mindig játszol velem, megnyílsz, megnyitsz, majd ha úri kedved úgy tartja, visszavonulót fújsz. Én hülye, mindig belemegyek a játékba.

Pedig nemcsak mint társ, de mint barát sem vagy megbízható. Azért nem haragszom emiatt, mert a saját belső bizonytalanságod lehet az oka. Nem tudod, hogy kezelj, ezért éreztetni akarod, hogy te diktálod a szabályokat. Pedig már csak te játszol.

Hát, nem tudom.

Nem tenném azért tűzbe a kezem, hogy nem lesz már nagy krízisünk, esetleg félrelépés bármelyikünk részéről, akár egy kaland, akár egy szerelem. De van egy társam. Aki felhív, ha valami történik vele, aki beavat a gondjaiba, örömeibe, aki lelkes, vannak tervei, és benne vagyok én is. Annyi minden szarságon átmentünk már együtt. Van múltunk – bár nem mindig fényes – és van jövőnk. Lehet, hogy mégiscsak én csinálom jól?