boldogabb generáció

2010 augusztus 24. | Szerző: szenilis |

 Mindig is úgy éreztem, hogy van abban valami sorsszerű, hogy hogyan kerülnek az ember kezébe a könyvek. Általában szabadság előtt tankolok fel, vagy akciókra csapok le, nagy ritkán történik csak meg, hogy mindössze egy könyvet veszek. Akkor azt, amit keresek, és azonnal befalom. A beválogatások szerzőhöz vagy kiadói akcióhoz kapcsolódnak, esetleg könyvtári kiárusításhoz. Ilyenkor aztán jön a bőség zavara, és próbálok valami lelkiállapotomhoz illő vagy érdekes darabot választani. Vagy csak leveszek valamit a polcról.

Így volt ez most is. Az Ulpius-akcióban beszerzett Zsolt Béla:Duna-parti nő csak úgy a kezembe akadt. Sajátos családregény egy személy elbeszélésében, árnyalt és mégis tipikus jellemábrázolásokkal. A 30-as években játszódik Magyarországon, a főhős Viktor, egy zsidó ügyvéd generáció második tagja, anyja teljes elnyomása alatt. Az apa nagytudású, daliás ember volt, aki felesége elutasítása miatt szeretője karjában halt meg. Az anya az önsorsrontás azon mintapéldánya, aki meg van győződve saját döntéseinek erkölcsi helyességéről, irányít, büntet annak tudatában, hogy ő nem szerethető, nyomorék, és a gyermeke szellemi fogyatékos. Nem képes a fiát megismerni, felfedezni a benne rejlő tehetséget, és minden szárnypróbálgatását maró gúnnyal semmisíti meg. Egy zugírásszal működteti inkább az ügyvédi irodát is, mert képtelen bízni a döntéseiben.

De mint minden gyermek, Viktor is lázad a maga sajátos módján: fekete gúny, hogy apja szeretőjéhez menekül enni és egy pár jó szóért, majd titokban megházasodik, elveszi az öntörvényű Helént, aki mást szeret, de Viktor meggyőzi arról, hogy mellette anyagi és erkölcsi biztonságban lehet. Mert egy ilyen gyerekkor után elhinni azt, hogy valaki önmagáért is szeretheti az embert, lehetetlen.

De még egy ilyen pénzen vett és utált, belülről rothadó és emésztő szerelem vége is tönkreteszi az embert. Viktor majdnem belehal, amikor Helén elhagyja. És ekkor ismét közbelép a drága mama, gyakorlatilag ellehetetleníti a hűtlen asszonyt, akinek így nem marad más választása, mint visszatérni. Jön az álszent meghunyászkodás, majd a fiatalok lecsitult egymásra találása a történelem viharában. Ez már nem egyoldalú szerelem, talán szeretet, de leginkább csak a tudat, hogy nem boldogulunk egymás nélkül.

Megfogan egy gyermek. Ebben a korban és közegben – a nácizmus egyre erőteljesebb – már az is megfontolást igényel, hogy érdemes-e világra jönnie, de az idő telik, és megszűnik a döntési lehetőség. Közben Viktorban a félelem lassan átalakul vággyá, titkos álmai vannak születendő fiáról, és szabályos kis Artúr-mondakört épít fel, ahol a gyermekből hős lesz, aki leszámol a fasizmussal, okos, szép és sikeres, akit a nők igaz szerelemmel szeretnek. Ő lesz a lehetőség, hogy egy jobb élet köszöntsön a családra,az egész világra.

És ez a gyermek nem sír fel. Halva születik, és halálával megszűnik minden lehetőség a változásra is.

Hát, nem tudom. Letettem a könyvet, és kavarogtak bennem a gondolatok, az érzések, a kérdések. Miért tudtam ilyen intenzíven átélni a főhős az érzéseit? csak remélem, hogy az empátia, és nem a tapasztalat.. Mennyi mindent képzelek vajon bele magam is a gyermekeimbe.. olyan intenzíven látom néha magam előtt őket felnőttként, mint egy filmet. Boldognak, sikeresnek elégedettnek..  De vajon mennyire van rájuk kihatással, amit tőlem kapnak? Tudok-e egyáltalán adni, a saját lelki nyomoraim után? Mit látnak tőlem, milyen mintát adok az élethez? Elég-e a megerősítés, és nem zúzom-e le őket a tudtomon kívül valamivel? És mennyire törik meg őket más emberek? Mennyire nyomom rájuk az akaratomat, csak azért mert azt hiszem, ez a jó nekik és így lesznek boldogok?

Azt hiszem, ezeket a kérdéseket sűrűbben, időről-időre fel kellene tennem magamnak..