betegség

2010 augusztus 2. | Szerző: szenilis |

Beteg vagyok. És most nem a szó átvitt értelmében. Köszönhetően a ki tudja minek betudhatóan felborult időjárási viszonyoknak, úgy sikerült megfáznom, mint még soha. Már szerdán este éreztem, hogy valami nincs rendben, de az igazi katasztrófa csütörtökön ütött be: szédelegtem, erőtlen voltam és lázas.

Na jó, csak 37,5, de ez engem jobban megviselt, mint a gyerekeket a 40 fokos láz. Feküdtem és nyögtem. Aztán felhívtam az anyukámat elhaló hangon, aki rohant hozzám gyógyszerekkel, és a világ nyolcadik csodájával, a Neocitrannal.

Anyu. Ha beteg vagyok, teljes kétségbeesés, és kisebb litánia arról, hogy miért és hogyan nem vagyok képes vigyázni magamra. De azonnal jön, ellát, etet-itat-gyógyszerel, mint kisgyerek koromban. Aggódik, és naponta újabb csodaszerekkel kísérletez rajtam, hol a legdurvább antibiotikumot, hol a legújabb mágneses csodakütyüt erőltetve rám. Egy darabig élvezem a törődést, babusgatást – hiszen gondolatban nem egyszer úgy akarok elmenekülni a problémák elől, hogy bárcsak beteg lennék: akkor kímélnének és a kedvemet keresnék – de általában a harmadik napra már gyógyultnak nyilvánítom magam, nem szenvedek, és picit zavar a túlzott aggódás.

Férj. Kis kétségbeesés, alig titkolt aggodalom afelett, hogy ez mennyiben befolyásolja az ő programjait. Persze azonnal biztosít arról, hogy máris lemond mindent, és bárcsak segíthetne – de persze éppen nincsen itt. Többször hív, érdeklődik, félt, sőt, még rám is szól, hogy talán nem betegen kéne megváltanom a világot, de azért szombatra egész délutános programot szervez, majd vasárnapra biciklitúrát. Akkor nem érti, mi bajom. Ja, persze, nem vagy jól.

Nagylányom egyszerűen kijelentette, hogy nem szúrhatok így ki vele, hogy elrontom a barátnőzős délutánt, és csak úgy a háta mögött lemondom a programokat. Elő is tört belőlem a lelkiismeret furdalás: vajon hallott már hasonlót tőlem? Az tény, hogy számos alkalommal fogta el a semmiből jött rosszullét, ha valami felnőtt program adódott, és ahányszor anyósomnál vannak, valamelyik mindig beteg lesz. De azért én sosem bagatellizálom el az ő problémáját.. Azért estére már belőle is kibújt a “gondoskodó anyuka”, és jófej lett..

A kicsi szokás szerint hozta a formáját: egy kiscicát meghazudtoló dorombolás arról, hogy szeret és mennyire aggódik, majd maximálisan kiélvezte a kontroll nélküliséget: a számítógép és a tévé között ingázott.

És én? hát, nem tudom. Alapvetően rémes hipochonder vagyok, legnagyobb fusztrám az agydaganat. Ezt leszámítva azt gondolom, hogy csak akkor leszek beteg, ha nem csak fizikálisan, de lelkileg is le vagyok hajszolva – tehát mostanában sokszor, mivel a munkámban és a gyereknevelésben élem ki magam, és mindkettő elég ingoványos talaj nálam. Picit ugyan teátrális vagyok, de általában talpon hordok ki mindent, és elvárom magamtól, hogy 3 napon belül meggyógyuljak. Onnantól ugyanis bosszant a saját tehetetlenségem, bénaságom.

Egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor majdnem két hétig magatehetetlen voltam: furcsa módon egybeesett azzal, amikor vállalkozni kezdtem, és egyik napról a másikra megszűnt a fix havi fizetésem, de maradtak a törlesztőrészletek. A házasságom akkor volt mélyponton, korábbi munkahelyem pedig lezúzta az önértékelésem: gyerekkoromban az vésődött belém, hogy én vagyok az okos gyerek, a húgom a szép. Na akkor se szép, se okos nem voltam.

Annyira nem hittem magamban, hogy ebbe majdnem belehaltam. Elég nagy mélypont volt. Sokat kellett fejlődnöm az elmúlt öt évben..