utolsó csepp

2010 április 16. | Szerző: szenilis |

 Ezt is megéltük. Bemenekültem az irodába otthonról.

Az egész még múlt hétvégén kezdődött, amikor odáig merészkedtem, hogy anyósoméknál ebéd közben azzal poénkodtam, milyen megértő kis feleség is vagyok én. Mert egyébként tényleg. Nem hisztizek, hogy hétközben szinte egyáltalán nincs otthon, és hétvégén is természetes, ha programja van – szemben velem, aki még a szakmai konferenciákra is szinte engedélyt kérek – hogy a mai napig külön kasszán vagyunk, és én fizetem az összes csekket, beleértve az övéit is, hogy a házimunka női munka, és annyit nem tesz meg, hogy a szobájából kihozza a szennyes ruhát és edényt, hogy a gyerekeket én hozom-viszem, nevelem, tanulok velük, és még sorolhatnám..

De a drága lecsapott erre a mondatra, és már fordult is az apjához, hogy akkor mikor jön hozzánk, mert egy pár dolgot meg kéne csinálni a kertben. És azzal a lendülettel meghívta az egész családját – testvér, felesége, 2 kiskorú – hozzánk, holott abban maradtunk, hogy egész hétvégén együtt kertrendezünk.

Na, ez utóbbinak lőttek, mert innentől a konyhán töltöm a hétvégét, mert 10 személyt kell folyamatosan ellátnom.. Nincs kert, nincs együttlét, nincs beszélgetés, péntek esti tévé előtt ejtőzés (pizza és csajosfilm), még az a heti egyszeri tízperces szex is elmarad, amit a hétvégéből szoktunk kilopni..

De én toleráns vagyok. Tegnap este is szó nélkül nekifogtam vacsorát készíteni, mikor 1/2 8-kor hazaértem arra, hogy az egyik gyerek a tévé előtt, a másik a számítógépnél, és azt sem tudják, hol az iskolatáskájuk. Reggel felkeltem, rendet raktam, majd 10 perc alatt elkészültem, mert úgy volt, hogy a drága viszi suliba  a csajokat, majd nem volt kedve felkelni, így rám maradt. Sebaj, délben megy értük. 3/4 3-kor épp a bankban voltam, amikor hívott a nagylány osztályfőnöke, hogy a csaj már tiszta ideg, dél óta várja az apját. Rezignáltan közöltem, hogy ha a pontosságán múlt volna, ez a gyerek sem jön össze soha, majd miután zárás előtt öt perccel ő is beesett, szóltam, hogy már várják.

Aztán továbbindultam: műszaki bolt, gyógyszertár – ahol NEKI akartam Algopyrint kisírni – posta, mikor eszembe jutott, hogy azt konkrétan nem mondtam neki, hogy a kicsit is hozza el a suliból. Próbáltam felhívni, de már nem volt elérhető, és csak akkor hívott vissza, amikor már majdnem hazaértem, és közölte, hogy ő csak a nagylányt hozta el.

Lecsaptam a telefont, és rohantam a kicsiért (1/4 5, péntek) aki már ott sírt, hogy hol voltam idáig. Bosszúból elmentünk ketten fagyizni, aztán hazaértem arra, hogy apósom van csak otthon, aki már a reggeli kávénál kifejtette, hogy milyen új ötleteket hallott a tévében, rádióban és bulvársajtóban az általam intézett ügye megoldásához. Mert én olyan amatőr vagyok…

Ültem a kocsiban, szemem lassan duzzadt a kötőhártyagyulladástól és sírástól, és nem akartam kiszállni. Most mihez kezdjek? A kicsi közben már le is lépett a barátnőjével biciklizni, még azt sem várta meg, hogy beparkoljak, már elkéredzkedett. Menekülnöm kellett. Úgy éreztem, nincs hova mennem. Kitaláltam, hogy bennhagytam egy aktát, és most itt duzzogok.

Hát, nem tudom. Úgy érzem, ennyit bírtam. Fáj a hátam, alig látok, és van egy csomó a tarkómon is, amivel persze nem jutok orvoshoz. Belefáradtam az életembe. Nem vágyok másra, csak összekucorodni, és a fejemre húzni a takarót. És a legrosszabb, hogy ezt csak itt mondhatom el. Nincs aki vigasztaljon.