függőség

2010 március 29. | Szerző: szenilis |

Néha egészen váratlanul bukkanok egy új felismerésre. Hétvégén ismét összejött a baráti társaság, és pár pohár bor után pszichológus barátunk – aki régebben kitöltetett velünk egy több száz kérdésből álló elemzést – megjegyezte: „Te meg függő vagy.”

Valóban, a teljesen átlagos de nem kis hazugságindexszel bíró tesztnek ez volt a másik megállapítása, de akkor nem is foglalkoztam vele, most viszont elkezdett motozni bennem a kérdés: Mennyire? és mitől?

Elsődlegesen, mint valamilyen szinten mindenki, a más emberektől való függőségre vagyok hajlamos. Ez átlagosan 7-8 évente következik be, és nem tart túl sokáig.

Az első természetesen anyám volt, de 3 éves koromban megszületett a kishúgom, és akkor már úgy éreztem, nem vagyok fontos, nem kellek. Ezt kompenzálandó jött a teljesítménykényszer, azt gondoltam, ha ügyes-okos-jó leszek, de mindenféleképpen leg-, akkor ismét kivívhatom a szeretetét. Tehát gyorsan kreáltam magamnak egy újabb függőséget, és ez tartott egészen a kamaszkorig.

Bár a családom is sokat bántott a külsőm miatt, egy osztálytársam megjegyzésének hatására kezdtem olyan szintű önsanyargatásba, hogy majdnem belehaltam. Fogyasztótea és zöldségek, és napi egy óra futás, egy óra edzés több mint fél éven át. Akkor még nem volt neve a történetnek, ma már tudom, hogy anorexia, később, a hánytatós időszakban bulémia.

Aztán az első nagy szerelem, majd szakítás. Ekkor jött a dohányzás, az alkohol és a szex, mint függőségek. Kellettek, hogy oldjam a belső feszültségem, hogy ellazuljak, hogy tudjam hogy kellek. Mióta gyerekeim vannak, titkon abban reménykedem, hogy csak nekem volt ilyen zűrös a felnőtté válás, és ők majd nem fogják ilyen intenzíven pusztítani magukat.

Aztán jött a drága. Aki kijózanított, összeszedett, aki férfi volt, és aki mellett nő lehettem. Az együttélés és a krízisek azonban megölik a mítoszt, és mikor mélypontra kerültünk, ismét egy férfi kellett, aki mellett fontosnak és kívánatosnak éreztem magam. Újabb kapcsolatfüggőség, amitől teljesnek éreztem az életem.

Amikor kezdett megdőlni a hitem a saját fontosságomban, és tudtomon és akaratomon kívül ez a kapcsolat kezdett kifulladni, önkéntelenül is beletemetkeztem a munkába, ez töltötte ki az életem.

És most itt tartok. A más emberekbe történő kapaszkodáson kívül megtartva összes régi parám és függőségem, melyek időről-időre hűséges társként átsegítenek a kríziseken. Mindeddig azt gondoltam, ez normális, és mindenki így működik. Nem tűnt fel az sem, hogy mindent szinte kényszeresen csinálok: hogy egy időszakban reggelig tudtam fórumozni, hogy bármi, amibe belefogok – tanulás, olvasás, sport, házimunka, kertészkedés, befőzés, bármi – megszüntet körülöttem minden mást, nem eszem, nem iszom és megszűnik az idő. Időről-időre függővé válok.

Talán ezért tetszik ennyire a drhouse is: megvan a lelki rokonság.