Csodálatos élet
2011 szeptember 28. | Szerző: szenilis
Már csak akkor nézek tévét, ha nagyon elhagytam magam, vagy azt akarom, hogy elszálljon az agyam. Mert vagy élsz, vagy a dobozt nézed.
Pedig nem volt ez mindig így. Ez most megint egy rádióműsor kapcsán jutott eszembe, ahol életünk ciki filmjei volt a téma. 14 évesen teljesen átszellemülten tudtam nézni a Dirty Dancinget, miközben táncoltam vasalás közben. Akkor még félévente tudtam halálosan szerelmes lenni, és minden hétvégén más kísért haza… Másoknak már persze ekkor is a Betty Blue jutott eszembe rólam.
Aztán jöttek a lázadó kamasz évek: Easy Rider, Hair és a többi klasszikus.. amikor rácsapjuk a családra az ajtót, azzal, hogy majd jövök.. a sziget, ami akkor még diák- volt, nem pepsi, stoppal fesztiválokra.. de ez a korszak is elmúlt, mint oly sok minden már az életemben. S maradtak a péntek esti csajos filmek a lányaimmal, akik nagyot döbbentek a címbeli filmen: hát ennek mi értelme volt, ha nincs happy end?
Egy édesen bugyuta filmet néztünk a lányokkal vasárnap este – és az első 5 perc után rájöttem, hogy már láttuk is. Szerelmi történet, félig háromszög a lány képzeletbeli barátja miatt.. Minden szarból lehet már filmet csinálni. S mi nézzük, oly áhítattal, mintha több lenne, mint az élet. Pedig..
Annyi minden történt az elmúlt két évben. A drámák eltörpültek a tényleges tragédiák mellett. Mert mit számít egy szakítás – Tisza Katával szólva: az nem is veszteség, hisz aki el akar menni, azt engedni kell – nem is tartozott hozzád soha az a másik ember, ha szabad akaratából döntött így.
Ha viszont szerdán megtudod, hogy az imádott apád rákos, vasárnap kórházba kerül, és szerdára meghal, anélkül, hogy ténylegesen el tudtatok volna búcsúzni – az tragédia. De ezt is tovább színezik a kis drámák a rokonokkal, a mélyről felböffenő rosszindulat és aljasság, amit felfogni sem tudsz, nem hogy megérteni és kezelni.
És ekkor, mint megváltás jön egy gyermek, és a lelkiismeret-furdalás, hogy neked becsúszott, holott a húgod évek óta próbálkozik eredménytelenül. Közben megszületik az ismerősök kisfia, 22 hétre – csak hogy tovább árnyalja a képet arról, hogy mi is a tragédia, a halál vagy az élet. És mikor az utóbbira szavaznál, átjön egy kedves ismerős, másfél éves Down-szindrómás tündéri picijével.
Rájössz, hogy a döntés szabadsága valójában szörnyű dolog. És ismét rádöbbensz arra is, hogy az ember sokkal több mindent el tud viselni, mint ahogy azt gondolná.
Még mindig azt gondolom, hogy az élet nagy dolgaiban sok érzelemmel, de megfontoltan kell dönteni – a tétova bizonytalankodás néha többet ér, mint egy elhamarkodott, de végleges döntés.
Bár nem mutattam meg mindent magamból, – az bizonyára megérne egy 18-as karikát – néhány saját magam előtt is nehezen vállalható lépésemet dolgoztam fel az által, hogy kiírtam magamból az érzéseimet.
Mint ahogy még az elején szóltam: nem vagyok pozitív hős. Szerintem ilyen kategória nincs is, vagy ha ennek éled meg magad, a többiek baleknak tartanak. Ráadásul most a kis élősködő a pocakomban a főszerepet is átvette az életemben, így egyszerű statisztaként leledzem.
De talán jól van ez így. Néha elég figyelni az élet dolgait, nem muszáj mindig a sűrűjében lenni. Építő lehet egy kis nyugalmas szemlélődés, pláne ha az ember ennyire telítődött érzelmekkel.
Kicsit most búcsúzom. Bár úgy terveztem, véglegesen, mert kiírtam-kisírtam magamból minden fájdalmat, és végképp lezártam azt, amit le kellett és lehetett. Az élet azonban megy tovább. És vélhetően jönnek majd még olyan helyzetek, amit ki kell írnom magamból, akár itt, akár máshol.
Annak, aki velem tartott, köszönöm a türelmet és támogatást, a gondolatébresztő kommenteket. Az ég áldjon Titeket.
szétcsúszva
2011 szeptember 19. | Szerző: szenilis
Picit megkéstem a mai sminkeléssel, melynek eredményeképpen a frászt hoztam magamra, amikor felkapcsoltam a fürdőszobavillanyt. Olyan mokkák vannak a szemeim alatt, mintha jobbfajta kocsmai verekedésbe keveredtem volna az éjjel. Álmomban meg állítólag sikoltoztam.
Az a szép az egészben, hogy a pocakomban lakó kis tesztoszteronbombának köszönhetően ha éppen nem ordítok és kiborulok, akkor alszom. Így igazán nehezen érthető az a letargikus fáradtság, ami úrrá lett rajtam. Ráadásul a fáradtság és a letargia egyaránt súlyos és hangsúlyos.
Hát, nem tudom. Tény és való, hogy szarul érintett az iskolakezdés,és már most olyan értelmetlen és megoldhatatlan vitákba bonyolódtam kisebbik – egyébként halál nyugodt, de idén már iskola által megbőgetett – gyermekem inkompetens és impotens pedagógusaival, ami miatt napokig nem aludtam. Nem tudom, mi a kisebbik rossz. Gyerekem szerint az iskolaváltás – de ő még csak 9 éves – a tanarak szerint ha a gyermek nem „terhel” engem azzal, hogy elmondja, mi volt az iskolában, szerintem pedig az, ha mindenki befogja a száját és teszi a dolgát. Az ugyanis nem kötelező, hogy szeressük egymást, az viszont igen, hogy a kiskorú járjon iskolába és megtanuljon írni-olvasni.
Másrészt állapotomhoz képest sokat, önmagamhoz képest keveset dolgozom, ami önmagában is feszültségkeltő. Mindemellett kevésbé vagyok hatékony és türelmes. Úgy esett, hogy most egy-két szakmai pofon is utolért, amitől már nagyon elszoktam, és jelen állapotomban rosszul viselem. Ki az és mi a fenét gondol magáról, aki engem kioktat? Egyébként meg micsoda szemét az, aki egy terhes nőt érzelmileg akar manipulálni? Nem gondolja, hogy tetűség ilyenkor saját elcseszett élete miatti kesergését rám nyomnia?
Ráadásul most éppen a barátok is szerteszét, benne a saját kis rohanásukban vagy magánéletük rendbetételében – olyan, mint ha idővel egyre kevesebb időnk lenne egymásra. Mondjuk e téren én vagyok az utolsó, akinek joga lehet panaszkodni, hiszen a legritkább esetben keresem én a másikat.
Apu 24-én lenne 61 éves. Még mindig nem tudom elhinni azt, hogy nincs. Egy időre az, hogy itt a Marci, megnyugtatott. Valami furcsa folytonosság érzés, a visszatérés tudata járt át: tudom hogy ez teljesen hülyeség. Most viszont valami miatt ez elmúlt, és még élesebb lett a hiány: az egyik soha nem ismerheti meg nagyapját, míg a másik nem láthatja első fiú unokáját. Apu, aki már engem is fiúnak várt, akinek olyan fontos volt a név továbbvitele, akinek már nem született meg a 3. gyermeke, és nem élte meg, hogy fiú leszármazója legyen..
Szétszakadok. Azt gondolom, van az az érzelemmennyiség, amit józan ésszel tud az ember kezelni, és van, amit nem. Én már megint a határon vagyok, és a legjobb, legtöbb amit ebben a helyzetben kaptam, az az volt, hogy nekem erősnek kell lennem. Nekem mindig. Mert rajtam múlik minden és mindenki. Mint a Terézanyuban: ha nem koncentrálok eléggé, lezuhan a busz a szakadékba.
De elfáradtam, és ezért félek és szorongok. Rámtört a pánik, és menekülni szeretnék. Az egyetlen lelkesítő opció az volt a hétvégén, hogy egy időre telepedjünk le Ausztráliában. A fejemben lévő démonok ott is meglennének, de legalább a devizaválságtól szabadulni tudnánk.
öt perc szex
2011 augusztus 26. | Szerző: szenilis
Egy perverz állat vagyok. És nem az alapján, amit eddig olvastatok, vagy amiatt, amit leírni sem mertem, sokkal inkább azért, mert vagy egy órán keresztül képes voltam saját magamat olvasgatni. Szellemi magunkhoznyúlás.
Annyira élvezetes ugyan nem volt, mint a fizikális, de mindenképpen tanúságos. Egy szakember számára itt is egyértelműen kimutathatók a mazochista vonások: attól szerelembe esni, hogy kirúgtak, ápolgatni egy életképtelen kapcsolatot, és hinni abban, hogy ez működhet, egy jó (búcsú)szex reményében időről időre megalázni önmagamat.. Akkor, mikor benne voltam, nem is láttam, mennyire kifordultam magamból.
Félreértés ne essék, nem tagadom meg a személyiségem, és nem fogom azt állítani, hogy nem fontos az életemben a szex, csak már az ár-érték arány a nem mindegy. Ha valami érzelmi vagy lebukási kockázatot rejt, abba jobb bele sem menni. Másrészt otthon azt terjesztem, hogy a szeretkezés a kiborulásokra sokkal hatásosabb, mint a MagneB6, és egészen működik.
Hát, nem tudom. Lehet, hogy csak öregszem, vagy a hormonok miatt van, de már nincs bennem az a fájdalmas hiányérzet az életemmel összefüggésben. Már csak azok hiányoznak nagyon, akikkel ebben az életemben már nem találkozhatom.
értelem és érzelem
2011 augusztus 12. | Szerző: szenilis
Hát, valahogy így vagyok most én is a világgal. Nyomaszt a bizonytalanság és tehetetlenség, és nem alszom igazán jól. Bár ebben lehet, hogy az is közrejátszik, hogy időről-időre ismételten feltűnnek a lányaink az ágyunkban. És – mostanra – öten egy ágyban, nem túl egyszerű..
Tegnap hajnal 4-kor is arra keltem, hogy kisebbik lányom egy szupermen-mozdulattal szó szerint kiverte az álmot a szememből. Aztán 5-ig csak forgolódtam. Vajon meddig normális, ha vissza tudom mondani, hány óra hány perckor riadtam fel?
Némileg tetézi a bajt, hogy a kismamák azon köréhez tartozom, aki felfokozott szexuális étvággyal rendelkezik az állapotára tekintettel..a drága férjem pedig nagyon édesnek tart, de mostanra a növekvő pocakomra tekintettel nem igazán jut eszébe a szex.
És arról még nem is számoltam be, hogy az exvaj kis vidéki kitérő után majdnem a közvetlen szomszédunkban kezdett el építkezni.. Áldom az eszem, hogy a kertünk lassan úgy néz ki, mint az esőerdő, és már szinte a szomszédig sem lehet átlátni. Ettől függetlenül a múlt hétvégén összefutottunk, bár mindketten próbáltunk úgy tenni, mintha nem látnánk a másikat.
A fene egye meg, még mindig dühös vagyok rá. Hihetetlen, hogy tudott így megvezetni ez az álérzékeny műmacsó. Elhittem, hogy fontos vagyok számára, holott önmagán kívül soha más nem érdekelte..
Bosszant, ahogy összeáll a kép, és látom, hogy hogyan vágott át maga körül mindenkit.. képes volt összehozni a jelenlegi nőjével, hogy intézzem az ügyeit, amikor még majdnem együtt voltunk..kíváncsi vagyok, vajon rólam neki mit mesél.. mert diszkrét lenni, na az aztán nem tud..
Hiszen még együtt voltunk, mikor már beszámolt nekem arról a kolléganőjéről, aki nagyon érdeklődik az ezotéria iránt és iránta.. de úgysem lesz közöttük semmi, mert nem találja vonzónak.. csúnya a bőre..s mit ád isten, most együtt vannak.
Szóval hülye tyúkként ezen pörgök időről időre, és néha magam sem értem magamat. Már attól tartottam, hogy az agyamra mentek a hormonok, amikor olvastam valami érdekeset. Háborús menekültek kezelésével bíztak meg egy pszichológust, aki kétségbe esett, hogy kezdőként hogyan tud majd segíteni a sok szörnyűség, erőszak feldolgozásában. Erre a menekültek nagy része a táborban megélt kis szerelmi drámáiról akart vele beszélgetni..
Hát nem tudom. Talán ez a normális. Vannak olyan érzelmeink, melyekről muszáj beszélni, és vannak, amelyről képtelenség. És néha azért drámázunk feleslegesen, hogy ne kelljen látnunk magunk körül a tragédiát, csakúgy, mint ahogy belemenekülünk a mindennapok rutinjába a fájdalom elől.
Erről jut eszembe: vasárnap lett volna a szüleim 35. házassági évfordulója. Mert néha több érzelem van abban, aki kevesebbet mutat.
benyomások
2011 augusztus 2. | Szerző: szenilis
POZITÍV
Marci – még nem tudunk semmi konkrétumot, de ez a projektnév – köszöni jól van. Tökös kis kölyök, a szó átvitt értelmében legalább is biztosan. 2 hét kellett csak neki, és legyőzte a cisztát. Mindemellett eddig minden szűrés eredménye negatív, így pozitív vagyok. Bízom abban is, hogy az utolsó nyugis négyes afrikai nyaralásunkról sem hoztam haza semmi maradandót. Nagyon kellett már ez a pihi. Bár merülnöm már nem volt szabad, olvastam, ettem, aludtam és nagyokat játszottunk a csajokkal. A napi átlaghőmérséklet 42 fok, a tenger 27 fokos. Ilyen barna még soha nem voltam. Erre hazajöttünk, és járhatok hosszúnadrágban 🙁
Ja, bocsánat, ez itt a pozitív szakasz volt, most lépek..
NEGATÍV
És még csak nem is csodálatos barnaságom takargatása az utóbbi időszak legfájóbb pontja. Sokkal inkább az a körülmény, hogy ismét rá kellett döbbennem, milyen hülye is vagyok. Akkor vagyok boldog, ha úgy érzem, mindenki szeret, és legalább páran feltétel nélkül imádnak is. És lehetőleg ezért ne kelljen semmit sem tennem, legyen mindez személyes varázsomnak betudható. Illusztációképpen legutóbbi fájó pontjaim:
Régi haveri körömmel találkoztam, akik csak pasik. Mivel éppen kisfia született az egyiknek, szóba került az apás szülés. Ekkor én bedobtam a drága férjem eheti – nem saját! – poénját, mely szerint mi is apás szülést tervezünk, de azért ő is bent lesz. Amikor – más társaságban – ő mesélte, a többiek lefordultak a székről, én pedig itt 4-ből 1 kínos vigyort váltottam ki.. Nem értem. Most nem értették, ennyire rossz a humoruk, ennyire rosszul mesélek viccet, vagy komolyan vették? Nem tudom melyik fájna jobban..
Másrészt saját vívódásom a helyzettel teljesen elfogadható és emberi a számomra, azonban másoktól teljes elfogadást és áhitatot várok, melyet általában meg is kapok, ma azonban egy kicsit „hallottuk hogy megestél” hozzáállást éreztem ki egy ismerős pár szavaiból, ami kiakasztott. A lányokkal való viszonylag korai terhességem miatt – 23 és 25 évesen – ebből azért kijutott. Pedig rájuk igazán vágytam és vártam. És egyébként is, a gyerek olyan, mint az eső: éppen akkor jó, amikor jön, még ha időnként nem is értjük, miért osztották fent ezt a kártyát..
A legjobban drága bölcs nagyapám szavai ráztak meg, aki a maga egyszerűségével tette fel a kérdést:
– És akkor most nem fogsz dolgozni?
– Még nem biztos semmi, ha nem is annyit mint most, de szeretnék és kell is dolgoznom ahhoz, hogy valahogy megéljünk.
– Akkor minek szülsz gyereket?
Sarkos kérdés. Kinder surprise.
VEGYES
Ma kirúgtam a titkárnőmet. Pocsék főnök vagyok. Soha nem voltam megelégedve munkájával. Érdektelen, nemtörődöm, önálló munkavégzésre képtelen. Mégis kellett a Marci, hogy valami ürügyet találjak az eltávolítására.
Azt ugyan nem mertem megmondani, hogy rábízni ezen vészterhes időkben az iroda vitelét egyenlő lenne egy szakmai öngyilkossággal. Ehelyett arra hivatkoztam, hogy babát várok, – ez igaz – leépítem a munkákat – ez részben – , így kevesebb lesz az elvégzendő is – reményeim szerint – , és keretem sem lesz őt fenntartani – ebben is van igazság. Úgyhogy nyaralást követően el kell hogy búcsúzzunk. De nem konkretizálunk semmit.
Ahogy hazaértem, már várt az sms, hogy mikorra jöjjön. Tudtam, hogy egy hét alatt rengeteg ügy gyűlt össze, így pofátlanul hívtam. Két nap alatt azonban a végére értünk a dolgoknak, és egyre határozottabban éreztem, hogy jelenléte minden nappal közelebb visz egy dührohamhoz, így ma míg a postán volt, leszaladtam egy bonbonért. Pechemre a sarki boltban semmi nem volt, így gyorsan kiszaladtam a Tescóba. Csak azt felejtettem el, hogy közben őt kizártam az irodából.. Így az eltervezett megható búcsúzkodás elmaradt. Bár lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy az elmúlt 2 évben 2 szót sem beszéltünk egymással, és semmit nem tudok róla, azon kívül, hogy még a telefont sem képes önállóan felvenni. (Beszéltem az egyiken, csörgött a másik. Megkértem vegye fel. Beleszólt: „halló?” Ha a saját gyerekem lenne ilyen kis tehetetlen, már a seggére csaptam volna. De lehet, hogy nekem nagyok az igényeim.)
Mindezek ellenére annyira bántott a helyzet, hogy megettem a saját repi savanyúcukrom felét, és még magamnak is vettem egy csokit a bonbon mellé vigasztalásképpen.
MEGHATÁROZÓ
A királyi tévé a Sztracsatellát adta. Több mint 15 éve láttam először, és már csak arra emlékeztem, hogy nagy hatással volt rám. És most újra. A Reviczky-monológ: „Kicsit ne szóljon közbe.. ha összetöri ennek a lánynak a szívét, akkor nagyon szégyellenie kell magát..és az a maga alkatával nagyon nem könnyű..”
Először nem is értettem, hogy miért tetszett annyira korábban, hiszen akkor még nem az életközépi válságom idején jártam. Akkor még hittem a szerelemben, annak mindent megváltó erejében.. Mostanra, mint kiégett neurotikus 30-as a magabiztos megcsalt feleség – „úgy is visszajön, mert már nem tud boldogulni nélkülem” – vagy a megcsaló – „kell valami, ami meggyógyít, ami kihoz ebből, csak feladnom ne kelljen semmit” – szerepét játszhatnám.
De a végén azért megértettem, korábban mi tetszett. Hisz én voltam az a gátlás nélküli vidéki lány, akinek elcsavarták a fejét, csak én még harcba szálltam a háromszög másik csúcsával.
Bár a naivitás már elmúlt, az vitathatatlan, hogy ez a mi generációnk filmje, életérzései és szexuális szabad(os)sága. Hisz ez történt Lellén J
öreg vagyok én már ehhez..
2011 május 31. | Szerző: szenilis
De tényleg. Kétségbe esek a babakocsis szektától, a játszótéri észosztásról, egymás és egymás gyerekeinek méricskélésétől, az egészséges életmódra térítéstől, az újabb és újabb okos tanulmányoktól, melyek szerint már most – 6-7 hetesen – mindent elcsesztem, amit csak lehet a gyereknevelésben, arról nem is beszélve, hogy én elvetemült vélhetően ismét kénytelen leszek császárral szülni..
Meg addig is: picit nehezen fér bele az egész napos rohanásba az egész napos rosszullét, és egészen rémisztő vagyok, amikor az általános kiborulást tetézi a kismama-hangulatingadozás. Tegnap például elindultam tárgyalni, és az út első fél óráját végigbőgtem. Pedig akkor még nem is volt miért sírnom..
És akkor a legszebbet még nem is meséltem. Voltam orvosnál. Zavaromat ismét poénkodásba fojtottam: felajánlottam neki egy tiszteletbeli keresztapai címet. Aztán még sem voltunk olyan vidámak. Az 1,3 cm-es Marci mellett ugyanis ott figyel egy 6,3 cm-es ciszta. Mert hát a dolgok soha nem olyan egyszerűek. Az alternatívák:
1. felszívódik
2. nem, akkor műtét, de van esélyem megtartani a babát.
Jelenleg azt a megoldást választottam, hogy nem gondolkozom. Próbálok nem azon agyalni, hogy hogyan nullázom le magam anyagilag és egzisztenciálisan, és vajon képes vagyok-e egy egészséges kis emberkét kihordani a testemben, vagy csak orosz rulettet játszom a saját életemmel is..
Eddig azt gondoltam, egész jóban vagyok a fentiekkel. Bár a Jóisten humora sajátos, de van egy kis hátszelem, és mindig pont jókor jött a segítség. Most viszont nem ártana egy kis protekció..
helyzet van
2011 május 23. | Szerző: szenilis
Úgy gondoltam, hogy meglepem az én drágámat: mivel apák napi műsorra kellett feltétlenül időben hazaérnie, egy post it-re ráfirkantottam, hogy Boldog Apák Napját! 🙂 és rátűztem a pozitív tesztet, majd mindezt kiragasztottam a monitorra.
Időben hazaért, tett-vett a szobájában, semmi reakció. Miután bevittük a lányokat a suliba, még volt fél óránk a műsorig, így elmentünk együtt a postára. Akkor már nem bírtam tovább, és rákérdeztem, hogy nem látta-e mit hagytam a szobában. Azt mondta nem, de unszolt, hogy mondjam meg, mert így nem tud az előadásra koncentrálni. Elmondtam. Így sem tudott.
Aztán persze egy kölyökkutya lelkesedésével ugrált körül, és nem értette, én hogyan is eshetek letargiába. Hiszen mindent megoldunk! (bár szerintem inkább én oldok meg, és épp ez a problémám..)
Aztán mondott egy érdekes dolgot: ez a legjobb dolog, ami belassíthat. Ahogyan most élek, egy 3-5 éves időtartamon belül előrelátható volt vagy valamilyen súlyosabb betegség, vagy esetleg baleset, de legalábbis az, hogy nem leszek nyugdíjas korú. És nem csodálatos, hogy adott egy esélyt az élet, hogy változtassunk?
Ma arra is vettem a bátorságot, hogy elmondjam anyunak. Ő a másik oldalát látta a történetnek: a te életmódoddal? egy gyerek? zárjunk ki minden rendellenességet!
Szóval nem egyszerű csapat az én kis családom.
De a legédesebbek a csajok. Még nem tudnak semmit, ennek ellenére mostanában szinte naponta szóba kerül, hogy mennyire szeretnének kistesót. Ma a kicsinél rá is kérdeztem, hogy ugyan miért akarja annyira, és ezt a választ kaptam:
1. három osztálytársamnak is lesz
2. a babák olyan édesek
3. te sokkal többet lennél velünk otthon..
Hát, nem tudom..
maybe a baby
2011 május 19. | Szerző: szenilis
Ma őrült csipogásra keltünk, ismét beestek a padlásra a fészekből a kis verebek. Mivel a tavalyi év tapasztalatai alapján kimenni máshol nem tudnak, lenyitottam a padlásfeljárót és hárman három szobába röppentek – közben nem volt otthon macskakaja – , így elég veszélyes játékba kezdtem, de végül is kb. egy óra alatt az összes madárkát kimentettem, és a macskáim sem borultak ki nagyon.
Már egy hete egyedül vagyunk, apa kimenőt kapott a haverokkal “kifejezetten kapcsolatépítési céllal”. Ma hozzám is bejelentkeztek a barátnék, hogy az ezer éve tervezett csajos bulit megejtsük. Alapvetően nagyon lelkes lennék, de a mai nap egy kicsit más.
A madármentési akció után vettem egy terhességi tesztet, mivel óramű pontosságú szervezetem késett. És igen.
Hát, nem tudom, már lassan 10 éve nem történt velem ilyen.
Az egyik pillanatban fatalista vagyok, hogy végre itt a lehetőség, hogy változtassak az életemen, a másikban kétségbe esek: képes vagyok rá? Akarom én ezt? Nem vagyok az egészhez túl öreg? Végre önállóak lettek a csajszik – s most kezdjük előről? És mi lesz a kávé-cigi-kávé este 7-kor eszek először és akár 16 órát is képes vagyok dolgozni énnel??
Már temettem önmagam, s most bennem van egy új élet? Ebben a roncsban? Jól meggondolta a kis drága? Tudok majd vele eleget törődni? Nem fogok vele túl sokat, a nagylányaim kárára? És egyáltalán, miféle hülye vicc ez a Jóistentől? Vagy csak jól tud időzíteni?
Most ezt tényleg nagyon nem tudom.. de az első reakcióm a mosoly volt, és ez jelent valamit
2.
2011 május 1. | Szerző: szenilis
Bocsánat, de korábbi bejegyzésem sürgűs kiegészítésre szorul. Úgy látszik, tényleg túl sokat vagyok egyedül, és terjengős mondandóm kimerül az önsajnálatban, és kimarad a lényeg, ha végre egyáltalán nekifogok. A túl sok gondolat, érzés, felvetés csak kavarog, és marad egy maszlag, lényegi tartalom nélkül.
A lényeg pedig az lett volna, hogy nem hiszek a felnőtt kapcsolatokban. Az egyetlen igazi kötődés a gyermek-szülő viszony. Az az ősbizalom, mely önmagából ered és feltétlen, még akkor is, ha utóbb ez megváltozhat. A szülő elhagyhatja a gyermeket, a gyermek szembefordulhat a szülővel, vagy végetvethet a kapcsolatnak a halál. Ennek ellenére ez az egyetlen őszinte kapcsolat és kötelék, ami létezhet.
A felnőtt kapcsolatok – barátságok, szerelmek – elmúlnak vagy átalakulnak, ezáltal nem is lehetnek igazi mély kötelékek. Fenntarthatja őket a társagdalmi konvenció, a megszokás vagy a kompromisszumkészség, de őszintén, miféle érzelem az, mely bárkire kivetíthető?
A barátságok időszakosak, az egymástól való függés, egymásra utaltság mértékében válnak intenztívebbé vagy múlnak el. A szerelem kémia, és maximum 3 év a kifutása, de szeretetre már nem vagyunk képesek. Veled nem működik, hát próbálkozok tovább, te “nem fejlődsz olyan mértékben mint én” hát továbblépek, vagy legőszintébben: vele jobb a szex és szebbek a mellei. Hát ezek az érzelmek? Ezek határoznák meg az életünk értelmét?
Ennél már sokkal őszintébb, ha lejátszuk a játékszabályokat és megállapodunk a keretekben. Az érzelmekre apellálás helyett a tisztelet, a megbecsülés, az odafigyelés és a felelősségvállalás a kulcsszavak egy működő kapcsolatban.
Nem mondom, hogy könnyű. Nem mondom, hogy én látom jól, vagy hogy én hibátlan vagyok. De szerintem csak ez az, ami működik.
néha muszáj írni..
2011 november 14. | Szerző: szenilis
Anyunál voltam. Vacakol a mosogatógépe, ezért mint régen, most is egy nagy tálban mosogatott, de valahová ki kellett mennie. Gondoltam segítek, és befejezem a munkát. Ekkor kinyílt a hálószobaajtó, és ismerős cigarettafüst csapott meg. A félhomályban már kibontakozott apám alakja. Mosolygott, és jött felém, hóna alatt a takarójával.
– Hát te?
– Anyád mindig lerúgja, gondoltam elviszem.
– Úgy örülök neked!
– Én meg aggódom értetek. Elpártoltak mellőletek az emberek..
– Apukám, akik elfordultak, azokkal nem veszítettünk, csak nyertünk. Nézd mekkora vagyok! 3-ára várjuk..
– Miért 3-a? Ne siettesd. Épp időben lesz az a szülés 5-én is, hidd el..
Átölelt.
– Most mi lesz?
– Mi lenne? 5 szűk esztendő – válaszolta, és mosolygott, úgy szomorkásan, ahogy csak ő tud.
– Ne menj még..
Ekkor felébredtem.
Oldal ajánlása emailben
X